Ma zömében ugyanazokat a focistákat ünnepli az ország, akik néhány éve 8-1-re kaptak ki Hollandiában. Nem ők lettek jobb játékosok, csak van két ember, aki nem annak a posványnak a része, amit magyar edzőtársadalomnak hívnak. Dárdai és Storck teljesen máshogy nyúlt ugyanezekhez a játékosokhoz, mint azok a hazai edzőfejedelmek, akik mögött idézem: „több évtizedes munkák vannak”.
A magyar válogatott Eb-szereplése pontosan mutatja, hogy az elmúlt 30-40 évben mi lehetett valójában a magyar foci legnagyobb problémája, és miért nem jutottunk ki évtizedekig egyetlen világversenyre sem: Nem a focistáink voltak igazán tehetségtelenek (persze volt erre is sok példa…), hanem a magyar edzők.
Talán az sem véletlen, hogy Storck fejét fogva kergette szét az utánpótlás válogatottak éléről a magyar edzőket…
Az ünneplés és az eufória mellett le kell vonni a tanulságokat is. Dzsudzsákék Eb-szereplése „szemenköpi”, pontosan beárazza a magyar edzőtársadalmat!
Valljuk be, a magyar focisták messze nem világsztárok. Ezekből a játékosokból Dárdai és Storck mégis olyan csapatot tudott kovácsolni, amely egy Eb-n is megállja a helyét.
Nem ártana megkérdezni tőlük, mit csinálnak másként…
Nem ártana az egész edzőképzésünket tök új alapokra helyezni…
És nem ártana, ha az a sok magyar edző, akinek a gőgje nagyobb a tudásánál, félreállna az útból…
(Németh Attila, Blikk sportrovat-vezető)
