Miskolcot magára hagyta mindegyik
regnáló kormányzat. Az eltelt 25 év alatt gyakran szakmaiatlan, főleg csak politikai jellegű, hangulatjavítást célzó intézkedések történtek. Az ide juttatott állami támogatás nemhogy kompenzálta volna a rendkívüli veszteségeket, hanem jóval alatta maradt a többi magyar régióba kerültnek.
– Az úgynevezett spontán, majd a központi privatizáció „szent tehén” volt. Az ehhez kapcsolódó korrupció, a nemzet ipari üzemeinek kivéreztetése, felmorzsolása máig tabu, titkolandó témának számít a társadalom minden szintjén. Van, aki azért hallgat erről, mert nem rendelkezik a bizonyítékokkal, van, aki azért, mert maga is részese volt e botrányos folyamatnak. Jellemző, hogy 1994-ben Diósgyőrben a számvevőszék által feltárt törvénytelenségeknek, szabálytalanságoknak nem lett következményük, és az itt elherdált milliárdokért sem történt egyetlen egy felelősségre vonás, elszámoltatás sem – írták a tanulmányban.
A helyiek szomorú anekdotaként emlegetik, hogy a tűzközeli „privatizátorok” – köztük hajdani államtitkár, egyéb, magas funkciót betöltő vezető – oly mértékben voltak érdekeltek a különféle gyáregységek értékének mesterséges leszorításában, hogy még
az egyik páncélszekrényben lévő nyolcmillió forintnyi készpénzt is hárommillióra „értékelték le” a vagyonjegyzékben.
A gyárat 43 különböző egységre bontották szét, ami miatt a logikusan felépített, egymásra épülő gyártási folyamat szétesett, ma már nem összerakható. A privatizáció kezdetétől százharmincnál is több bejegyzett tulajdonosa volt a különféle egységeknek.
Az acélműveket előbb egy osztrák–orosz konzorcium vette meg, ám ez a magánosítás kudarcba fulladt, s évekig tartott, amíg az Állami Vagyonügynökség visszavásárolta céget. A kilencvenes évek végén a konkurens kassai Kelet-szlovákiai Vasmű jelképes egy dollárért vette meg a gyárat, amit újabb felszámolás követett. Drótos László szerint az elmúlt két évtizedben legalább 30-40 milliárd forintos állami tőkét pumpáltak Diósgyőr működtetésébe, ám
ezek nem mindig voltak átgondolt beruházások.
Azok után, hogy a prosperáló egységeket leválasztották az acélműről és a hengerműről, voltaképp alá is írták a halálos ítéletét. – Olyan ez, mint amikor az emberi testről amputálják a kezeket és a lábakat, s azt várják, hogy továbbra is úgy működjön, mint előtte – fogalmazott.
Azért akad, ami még ma is működik Diósgyőrben. A kovácsüzemet egy korábbi alkalmazott privatizálta, s ma már kétszáz főt foglalkoztató részleget működtet. De állateledelt, műanyag vízi járműveket és kisebb vasszerkezeti elemeket is gyártanak a százharminc hektáros iparterület régi épületeiben. A gond az, hogy a volt kohászati művek területe osztatlan közös tulajdon, így ha bárki bármit fejleszteni szeretne, az összes tulajdonos hozzájárulását meg kellene szereznie. Ezért sokan inkább azt tervezik, hogy a város más, modernebb ipartelepeire költöznek át a vállalkozásukkal, végleg magára hagyva a volt vasmű romjait. Itt ugyanis még azokban a gyárépületekben is megállt az idő, ahol folyik valamiféle termelés. A régi öltözőszekrények berogyva, megkopva állnak a sarkokban, a szürke falakon még ott a Vietnamot éltető felirat.
