Ezek mennek a Facsén…

KéglIldikóTalálkozás :
Munkácsy megfestette valamikor. Csak ő a másik nemet. Az asszonyt. De ez most teljességgel lényegtelen. Az embert festette meg, aki az erdőről jön, hajlott hátán rőzsét cipel. Közel 150 éve festette meg. Az élethelyzet manapság olyan rettentően atavisztikus… Hasonló látvány a való életben nemigen fogad már bennünket. Hacsak … Hacsak nem ragad karon minket az Isten, hogy -ki tudja miféle szándékkal -elvezessen bennünket arra a vidékre, ahol ma is élnek Munkácsy hajlott hátú rözsehordói… A gyuribácsik. Ha nem is sokan, de élnek, méghozzá itt, közöttünk! Olykor alig néhány kilométerre, ugyanakkor fényévnyi távolságra tőlünk. Talán csak a szomszéd faluban, mégis más világban… És miközben egy nyelvet beszélünk, annyira nyilvánvaló, hogy nem beszélünk egy nyelvet… Ők, a gyuribácsik más világban élnek, közösségükben más törvények uralkodnak. A gyuribácsik élettere olyannyira szűk, hogy abba nem férhetnek bele a nagyvilág történései. Számukra egész egyszerűen nem létezik migránskérdés, nem létezik Merkel asszony, de mégcsak pedagógustüntetés sem. Meglehet, még az a hír sem jutott el hozzájuk, hogy a sertéshús áfáját csökkentették… Nem foglalkoznak ők effajta úri huncutságokkal, amit mi gondolkodók, társadalmi problémaként szoktunk definiálni. Az ő zárt világukban ennél hétköznapibb kérdésekre kell választ találni. Életük afféle kihívásaira, hogy mit eszek majd holnap, és vajon meddig elég az erdő ajándéka, a lopott tüzifa? Hogy azt a minimális ételmennyiséget bevigye a szervezetébe, amitől már nem hal éhen. Azt a minimális fát rárakja a tűzre, amitől már nem fagy meg. Más kérdés nincsen az ő számukra ! Létezésük semmi egyébre nem ad lehetőséget, minthogy legelemibb fiziológiai szükségleteiket kielégítsék. Igen, kizárólag azokra a szükségletekre koncentrálnak, amelyek annak a bizonyos Maslow -piramisnak a legeslegalján helyezkednek el. Na, igen! Kisiklott életek. Mindig is voltak ilyenek mondhatnánk, egy vállrándítassal lezárhatnánk a témát és mehetnénk tovább a saját utunkon. De akkor miért nem megyünk? Miért beszélgetünk Gyuri bácsival a szakadó esőben csaknem egy órán át? És miért engedjük, hogy ránk telepedjen és szétszaggassa lelkünket ez a kétségbeesetten fojtó érzés, amit ismerünk valahonnan. Hát persze, hogy ismerünk, hiszen a nagy orosz drámaírók, meg a mi népi íróink már meséltek nekünk erről az érzésről. Meséltek nekünk kisiklott életekről. Úgy meséltek, ahogy csak a nagy orosz drámaírók tudnak, meg a mi népi íróink. Azok közül is csak Csehov meg Örkény. Úgy meséltek, hogy történeteik kitörölhetetlenül az agybarázdáinkba vésődtek, szereplőik arca végérvényesen retinánkba égtek. Úgy alakult, hogy Csehov, Örkény és Munkácsy hősével egy esős vasárnap délelőtt találkoznom kellett az egyik csereháti faluban. És, hogy mi a konklúzió? Van -e megoldás? Talán nincs konklúzió és megoldás sincsen. ..Talán csak érzések vannak… És megannyi kérdés. Megannyi kérdés, amit az az üzenet generál, amit Gyuri bácsi szemeiből és arcáról olvastam ki. Mert épp ésszel talán felfoghatatlan, de Gyuri bácsi szemeiben és arcán béke volt. Iszonyatosan fáradtnak tűnt ugyan, de ezzel együtt nyugalom és megbékélés áradt a lényéből. Nem, ez egyszerűen nem lehetséges. Vagy talán mégis? Az nem lehet, hogy elégedett legyen a sorsával! Vagy talán mégis? Az meg teljesen kizárt, hogy boldog legyen… Vagy talán mégse?