Ezek mennek a Facsén… Párizsban, abban az utcában, ahol egy rövid ideig laktam, egy fiatal férfi seperte a hulló faleveleket. Közben énekelt..

Márta PankucsiUtcaseprők állnak zsebre dugott kézzel a lehullott, száraz levelekkel borított parkban. A semmibe néznek, nem beszélgetnek. Elfelejtettek szólni nekik, hogy dolgozni jó. Csak azt mondták, hogy muszáj, mert különben megvonják a segélyt és más támogatásokat. Nem tudják, hogy a munka megvéd a három legrosszabbtól: a szegénységtől, a bűntől és az unalomtól. Nem érzik hivatva magukat arra, hogy részesei legyenek a világ alakításának, szebbé, tisztábbá tételének. Nem hiszik el, hogy az ő tetteik, munkájuk hatására jobb lesz sétálni ebben a parkban, tavasszal dúsabban zöldül majd a fű és nem töri lábát egy néni sem, aki amúgy a nedves falevélen könnyen megcsúszhat. Persze szeretnének szebb és jobb világban élni, örülnének, ha dúsabban zöldülne a föld és nem ellenségei ők a fagyos tereken átbóklászó nénikéknek. Csak nem gondolják, hogy felhatalmazottak a világ alakítására. Még azt is nehezen hinnék el, hogy a saját életüket nemcsak csüggedten, semmibe bámulva, csendben, mindent csak eltűrve lehet élni. Szólnunk kellene nekik. Szólnunk kellene egymásnak. Dolgozni, szeretni, élni jó.
Párizsban, abban az utcában, ahol egy rövid ideig laktam, egy fiatal férfi seperte a hulló faleveleket. Közben énekelt, mosolygott, derűsen nézett rám. Pedig a sárgult falevelek ott is lehullanak a fákról, ott is elfújná őket az őszi szél – ahogy azt Kozma sanzonjából is tudhatjuk -, és Párizsba is beszökött az ősz – ezt meg Adytól tudjuk. Hahó! Szólok.