Elveszítettük az ország egyik legnagyobb zenei zsenijét. Az ország egyetlen női karmesterét, zongoraművészét, több színház zenei igazgatóját, Váradi Katalint. Nem volt Ő marketingguru, celeb sem akart lenni soha, a munkájának élt. Szerették a világ színpadai, utolsó munkái Japánhoz kötötték, naponta kaptam élménybeszámolóit, bármerre járt. A hazai zenei életből, színházak zenei igazgatói posztjaiból méltánytalanul száműzték, bármilyen színű is volt a kormánypárt lobogója. Tárt karokkal fogadták Japánban, Kanadában, itthon nem. A tanítvány újjai a zongorán a Mester újjai. Amikor sok évvel később, nagyon emelt fővel, tanítványként, egy csapat tagjaként Kossuth-díjat kaptam és erre ránézek most itt a polcon, Ő jut eszembe. A hangzattan. A zene – matematika. És bújva, ma már, informatikusként, világot megjárva, lényegtelen lélekként élve, visszavonulva, a díjam az Övé. Váradi Kati nem kapott Kossuth-díjat…
