A magyar társadalom a reformkorban
volt utoljára nyitott, sokszínű, a kulturális, vallási és a nemzeti különbségekre érzékeny, toleráns. A nacionalizmus „megbolondította” a magyarokat, amihez 1867 után a kapitalizmus sikere által felemelkedett zsidósággal szembeni ellenérzések társultak. Ami akkor elkezdődött, az folytatódott. A trianoni trauma, s az attól elválaszthatatlan holokauszt-trauma súlyosbította a helyzetet. Idővel minden kategóriára sor került, akiket vagy faji, vagy etnikai vagy osztály alapon megöltek, elüldöztek a többséget képviselő politikai erők. Mára egyedül a romák maradtak, akik asszimilálódnának, ha hagynák őket. Ilyen légkörben az idegenség lehetetlenné teszi a betagolódást. Az idegenség félelmet, távolságtartást, szorongást vált ki a többség tagjaiból, akik maguk sem biztosak önmagukban. Magyarország nem sikeres, történelme tele van kudarcokkal, önképünk negatív. „Nemzeti kalendáriumunk” telis-tele van gyásznappal, melyek minden évben visszatérnek, emlékeztetve bűneinkre, melyekről Himnuszunk is szól. Egyetlen pozitív, normális ünnepnapunk van, Szent István napja, akinek intelmeit viszont nem akarjuk meghallani. Teljes cikk itt.
