Ezek mennek a Facsén… Márta PankucsiMeg kell állítani és nem kiszállni belőle

Tegnap Biztató Kört alakítottunk . Arra akarjuk biztatni egymást, hogy tegyük jobbá a világot és ezáltal a saját életünket. Magamat adtam. Az volt az előadásom címe, hogy Magam adom. Tényleg sikerült. Zűrzavaros volt és kusza. Úgy volt őszinte, hogy még az se értett belőle egy kukkot sem, akinek szántam. Mondta is Pataki János: na, ebből semmi nem derült ki. És milyen igaza volt. Ennyit az én őszinteségemről és lázadásomról.
Ma arra ébredtem, hogy nem érdemes megszólalni. A szavak elfedik a lényeget ahelyett, hogy felfednék. Nem beszélni, hanem tenni kellene. Ütni, szeretkezni, alkotni. Helyette, pótlékként, elterelésként, levezetésként megy a duma. Ideje abba hagyni a bizakodást és biztatást. Ezzel csak gerjesztem az önsajnáló boldogtalanok aljas sunyiságát, lehúzó irigységét, amivel bemocskolják azt, ami a legjobb az életemben. Meghúzódni kellene, örülni, hogy „volt egy-két este” – ahogy Cseh Tamás énekli – „ami nincs megnevezve, és már így is marad nevezetlenül”. Örülni, hogy volt egy-két ember, és voltam én…
Aztán a Dávid íróasztalán találtam egy fecnit, ami egy részlet Imre Naplójából. Ezt mondja ma nekem, nekünk a férjem, aki öt éve meghalt. (Innen kérdés csak a kérdés: ki él és ki nem?)
„…élni kell és nemcsak úgy tengeni-lengeni, hanem élni töményen, kiélvezve annak minden pillanatát. Az életbe sok minden belefér. Kételyek, csalások és megcsalatások, örömök, gyászok és szárnyalások, lebegések és még mi minden. Aki az élhető életet gátolja, aljas sunyiságával megnehezíti a másik ember életét, az nem tűrhető.
A világ most nagyon rossz felé megy. Meg kell állítani és nem kiszállni belőle (biztosan sokan emlékeznek még arra a szállóigére – hippi korszak – , Állítsátok meg a Földet, ki akarok szállni!), hanem beszállni. Ki-ki a maga módján, maga tudása, képességei alapján éli meg az életét, bár a magyar történelmet nézve, pontosabb lenne az a megfogalmazás, miszerint mi nem megéljük, hanem csak leéljük az életet. Gondolkodásunkba ugyanis nem ivódott be természetességével, hogy meg fogunk halni. Nem azt mondom, hogy haláltudattal éljünk, csak azt, hogy érjen bennünket bármikor, bármilyen időben, az utolsó előtti pillanatban ne érezzük azt, hogy mennyi mindent elmulasztottunk, mennyi adósság terheli a lelkünket. … hiszek a halál előtti életben.”
Valaki egyszer arra biztatott, hogy építsünk űrhajót, amibe bárki belefér és repüljünk a csillagok közé. Elmentünk próbaútra, repültünk, de hamar beleszédült.
Maradjunk a Földön. Mentsük meg azt, és a saját életünk.
Mégis marad a biztatás. Immár Imre által felhatalmazva írom: Éljünk töményen, kiélvezve annak minden pillanatát. Ne tűrjük el, hogy mások aljas sunyisága megfosszon az élet élvezetétől. Szálljunk be a rossz megakadályozásába. Vagy ahogy tegnap mondtam: Tegyük jobbá együtt a világot és ezzel a magunk életét.