Az egyik gesztenyefa mellett teljesen üres ház áll, ablakai nincsenek befalazva, szeméttel sincs telehordva. Előtte Bartal Lászlóné beszélget egykori szomszédaival. Tizenhárom évig lakott itt, aztán kilakoltatták, majd fél évre visszaköltözött, de „valakik” feldobták, mire megint mennie kellett. A beszélgetésbe egy árnyékban ülő, türkiz atlétás férfi kiabál bele: szerinte inkább a felújításra kellene itt költenie Krizáéknak. E név hallatán egy másik nő úgy kezd ordítani, mintha személyesen a miskolci polgármesternek olvasna be.
– Tiszta szomorodás van itt! – kezdi, majd némi románozás után azt ecseteli, hogy micsoda piszkos húzás volt minden indoklás nélkül szinte a duplájára emelni a lakbért, mert azt a 11 ezer forintot ő már nem tudja előteremteni. Élettársa a kiürített házból próbálja elcsendesíteni, hangja visszhangzik az üres szobákban.Teljes cikk itt.
