Drámatanár vagyok, ezért minden érzékem
a folyamatok valódi természetét felmutató kiélezett helyzetekre fókuszál. Ilyenek voltak: a ’90-es években a DVTK meccsei, a megszűnéstől az újraalapításig (ezek sajnos nem kerültek be a füzetbe), a Vasgyár agóniája, voltam olyan munkásgyűlésen, ahol munkavállalói részvények ideájáról folyt a diskurzus. Vagy gondoljunk a taxissztrájk napjainak jótékony csendjére.
Kimondom: minden tekintetben az emberek szabadabbnak érezték magukat. Egy miskolcinak, azt hiszem, a szabadság érzete fontos identitástényező. A Kádár-korszakból megörökölt gondoskodás illúziója még tartott, az én generációm számára a gyermekkor még valóban védett volt, ezt az adottságot is a szabadság részeként értelmezem. A társadalmi különbségek is kevésbé voltak érzékelhetőek, egyáltalán, sokkal inkább átjárhatóbbak voltak a társadalmi struktúrák. Mert tényleg a nullpontra került a város, így más nem maradt az itt élő emberek számára, csak az álmodozás, vágy a jobb iránt. Nem volt, ki, mi megszabja, miről gondolkodjunk. A kilencvenes években az ideális társadalom hármas tagozódásának nyomait lehetett érzékelni.
Az oktatásban és a kultúrában a szabadság eszméje sokkal áthatóbban élt, a gazdaságban a testvériség eszméje már nem annyira. A nagy fogásokat, privatizáció, olajszőkítés stb. leszámítva mikroszinten, családon belül, kisebb közösségeken belül viszont igen. Kényszerűen. Az ország nagy alkotmányozó lázban égett, az egyenlőség ideája a jog területén elméletben szélesebb körben terjedt, mint manapság.
Teljes cikk itt. boon.hu
