Amit a negyedik körben az Ostoros tetején állva éreztem

Apróbetűs rész egy hegyi maraton margójára.. .
Amikor megírtam a beszámolómat a versenyről, azt hittem, mindent leírtam, ami lényeges vagy említésre méltó. Talán olyat is leírtam, ami nem méltó említésre, de hát én már csak ilyen vagyok. 🙂
Az elmúlt napokban azonban rá kellett jönnöm, hogy ez a maraton sokkal többet adott nekem, mint amennyit elsőre gondoltam. Vagy érzékeltem. Elrajtolt valaki a Királyasztaltól, és megérkezett valaki hat órával később a Királyasztalhoz. Ugyanaz az ember, és mégsem ugyanaz.
Amikor az első maratonomra készültem tavaly ősszel, ami egy sík, aszfaltos verseny volt, telve voltam izgalommal. Mindenhonnan azt hallottam, hogy az emberek megváltoznak egy maraton után, hogy közben átélek majd valami nagyon különlegeset, és erre számítva, kíváncsisággal telve álltam a rajthoz. És futottam a magam kis szerény tempójában, szintén csak a teljesítés volt a cél, jött a 25, a 30, a 35 km és még mindig nem történt olyan nagyon különös velem, fáradtam, de mentem és amikor megcsináltam, nagyon-nagyon örültem, hát ki ne örülne az első maratonjának. De nagyjából ennyi volt, ami történt. Lefutottam, örültem, hazamentem, az élet ment tovább, én futottam tovább és a bakancslistára tehettem egy jókora pipát.
Most, a hegyi maraton előtt, az a fajta izgatott várakozás nem volt bennem, ami akkor, inkább a félsz, mert azt azért sejtettem, hogy ez kemény menet lesz, de látnom kellett a határaimat és meg kellett néznem, hogy képes vagyok-e rá. Bár volt, aki ezt nem értette, de hát nem kell mindenkinek mindent érteni. 🙂 Egyszóval újra ezzel az egy célkitűzéssel álltam rajthoz szombaton, hogy ‘Csak teljesíteni!’ … Anno a ‘A terepfutás és én, azaz kézfogás Istennel’ című blogomban elég részletesen leírtam, hogy mit jelent nekem az egész futás, és azon belül a terepfutás. Számomra a futás nem az időeredményekről szól úgy általában, hanem egy érzésről. Ha az időeredmény motiválna, igazából talán érdemes se lenne futni, mert látom a határaimat, és kb. van sejtésem, hogy meddig tudok még ‘gyorsulni’, és nagyjából hol lesz a vége a sebességemnek. Negyvenhárom éves vagyok, és nyilván tisztában van ilyenkor az ember azzal, hogy már az is csudás, hogy két év nyolc hónap alatt idáig eljutottam a 0-ról. Vagy a -10-ről.