Egy este a magyaroknál

 

Vízparti turistaparadi­csom, európai színvonalú vitorláskikötő, szálloda, szélessávú internet-lefedettség, tekepálya, faluközpont, munkahely­terem­­tő programok. Ez mind be lett ígérve, ebbe kapaszkodtak a helyiek, hisz lám-lám, a vegyesbolt is ki lett festve önkormányzati festékből, megvalósította a festést a Jani. – Keresztury Tibor 2flekken.

A hétvége első részében egy ezúttal futás helyett kerékpáron távolodó nőt próbáltam látótávolságon belül tartani hatvannyolc kilométeren át. Nem azért, mert nem látom amúgy is eleget, hanem hogyha baja lenne, ha történne valami váratlan, valami előre kiszámíthatatlan ettől az irdatlan tempótól – teszem azt, tömeges bukás, baleset –, és netalán segítenem kéne, a közelben legyek. Nem mintha az a segítségre szoruló, panaszkodós fajta lenne – ha elesik, felkel, ha beteg lesz, meggyógyul, mire utolérem –, de valahogy így lettem volna nyugodt. A lassú rajtnál még tisztán láttam, ám amikor a felvezető jármű gázt adott és elkezdett szét­szóród­ni a mezőny, egy szempillantás alatt elhúzta a csíkot, s – köd előtte, köd utána – a több száz vadul tekerő, tréfát nem ismerő kollégája sűrűjében a Tisza-tó felett lebegő illékony párába veszett. Egy darabig látszott még a rajtszám a hátán, később csak a sisakból kilógó szőke haja, aztán már csak a kontúrjához volt elég a másfél dioptria, míg végképp el nem nyelte elgondolhatatlan izomzatot rejtő légies alakját a derengő messzeség. Legközelebb úgy két és fél óra múlva a célban láttam viszont, kipihenten böngészte a kifüggesztett eredmény­listát és egy doboz harmatos Pilsner Urquellt kortyolgatott. Érdeklődve nézte, ahogy beérkezvén lerogyok a fűbe, nem egészen értve, mitől fáradtam így el. Vizet! – hörögtem odalentről, s azt gondoltam, szép volt, jó volt, akkor most meghalok.

Nem mondom, hogy szoros viszony fűzne a Tisza-tónak nevezett méretes vízfelület­hez, noha többször menekültünk ide, amikor a forróságtól felhólyagzott a Nagytemplom előtt a beton, s úgy tűzött a keleti nap, hogy már-már azon kaptam magam, bemegyek. Lesz, ami lesz, végigülök egy istentiszteletet, garantáltan lehűl a csatakosra izzadt testem közben, amilyen hosszúak ezek. Végül aztán az Úr helyett mégis inkább a vízhez fordult segítségért a felhevült szervezet: valahogy jobban – s főképp kiszámíthatóbban – lehetett számolni vele. Az élet később persze vastagon leverte rajtam, hogy isten helyett holmi tavakba, folyókba helyeztem inkább a bizalmamat – leginkább éppen ebbe, amit most a Tour de Tisza-tó mezőnye a gáton körbetekert. Nagy beruházásokról, hatalmas fejlesztésekről, tömeges európai turizmusról szóltak ezekben az években a nyilatkozatok, s akkoriban valahogy még könnyebb volt elhinni a híreket. Már úgy értve, hogy legalább a nagyobb bejelentéseknek volt valami valóságalapja, mit tudom én: egy aprócska igaz magja, s nem nettó parasztvakítás volt az egész. Pillanatnyi kampányérdekeket szolgáló lózung, üres ígéretcsomag, aminek a tartalma igény szerint bármivel behelyettesíthető, hisz tök mindegy, hogy mi nem fog megvalósulni: vízparti turistaparadi­csom, európai színvonalú vitorláskikötő, szálloda, szélessávú internet-lefedettség, tekepálya, faluközpont, munkahely­terem­­tő programok. Ez mind be lett ígérve, ebbe kapaszkodtak a helyiek, hisz lám-lám, a vegyesbolt is ki lett festve önkormányzati festékből, megvalósította a festést a Jani.

Ez a kétvödörnyi festék volt a legutolsó nagyberuházás itt, mondja már este a kocsmában P., aki ­– mégiscsak a szülőföldje ­– épp az imént vázolt ígéretek hatására tért haza tíz év után Kanadából, ahol lazachalászként mesés pénzeket keresett. Nyitok egy vendéglőt, gondolta, itthon fektetem be a keresetemet. Most itt ül a néptelen éttermében és várja a vendégeket Thüringiából, akik víkendházat, horgásztanyát fognak venni itt. Estére aztán megjönnek a várva várt vendégek – egyelőre nem Thüringiából, hanem az Arany János utcából –, de mégis csak jobban telik velük az idő, mint egyedül. Cseresznye, rum, decibarack, szilvás unikum. A vegyesbolt délután bezárt, internet csak a polgármesteri hivatalban, az utolsó busz is elment a kies Tiszafüredre – ide jössz P.-hez, ez a választásod, vagy pedig a TV-t nézed az asszonnyal, egyedül. Este tízre nyolcan-tízen gondolták úgy, ahogy tegnap, hogy akkor már inkább az alkohol. Később csajok is érkeznek, fürkészve stírolják az arcokat, mennyire részegek, lábukon a szombatra való tekintettel magas sarkú, vagy az a telitalpú, holdjáró cipő. Abban billegnek az udvaron a porban, hogy figyelmet keltsenek, ám az emberek már túl vannak ezen. Nem érnek föl holmi nőcskék a rájuk mért komoly dolgok magasába. Nem értem tisztán az elkent beszédet, ráadásul magoznak is, nemcsak isznak, de valami láncról van szó, egy órája legalább. Hogy melyik lánc volna a legerősebb, s ezáltal leginkább a láncfűrészbe való. Döntően fiatal emberek, a legidősebb is legfeljebb középkorú, mégis bácsizzák egymást a régi ismeretség okán. Béla bácsi, fordul egy harmincéves-forma egy nagyon részeg negyveneshez, igaz, hogy te kivágtál a tieddel egy ötven méteres akácot semmi perc alatt? Igaz, Jóska bácsi, de a Feri bácsié még jobb, néz egy kb. harminckét évesre, a vasat is vágja, de többet is fogyaszt – igaz, Feri bácsi, hogy nem hazudok?! Na! Nem hazudol, Pista bácsi, nyugtatja meg Feri bácsi a huszonnyolc-harminc évesnek kinéző Pista bácsit, és bedönt egy felest. Nem egy kutyalánc, az kétségtelen. Vagy nyaklánc…, teszi hozzá Frédi bácsi; az egyetlen az egész társaságban, aki eddig színvonalasan hallgatott. Gabi bácsi, int a pult felé, mikor a fentebbi közléssel megvolt, hozzál má’ egy jó hideg sört a rumom mellé kísérőnek, mielőtt kitikkadok, legyél má’ olyan szíves!

Japánban, mondja Gabi bácsi, elengedvén füle mellett a rendelést, mire érdeklődve fordulnak felé a fejek – feltétlen tiszteletnek örvend a hatvankilós lazacokat termő, mesés Kanada okán. Ő legalább megpróbálta, csak – pechére – hazajött. Hitt a rádiónak: rábaszott. Japánban, ismétli meg nyomatékkal, mint aki biztos a dolgában, ott. Aha, merednek rá a kifejezéstelenül üres, vizenyős tekintetek. Szóval, Japán… Japán, jelenti ki sokadszor is ellentmondást nem tűrően Gabi bácsi, ott gyártják a legerősebb láncokat. Párja nincs a japán láncnak, kisfiam. Nem mondod! Japánban! Nem gondoltam volna! – kapja fel a fejét az asztalról erre a jó hírre egy eladdig mélyen alvó ember, hogy őszinte meglepetésének hangot adó felszólalása után azon nyomban visszaessen az asztal lapjára a feje. Japánban, bólogat a többi, ébren levő bácsi a nagy dolgoknak kijáró elismeréssel, jelentőségteljesen. Japán, hümmögetnek elmélázó, révült tekintettel, az igazi kihívásokat, erőn felüli teljesítményeket, az igazi hősöket övező ájult tisztelettel, ott gyártják­­ hát a legerősebb láncokat.     

Abádszalók szombat éjjel megemelte Japán előtt a kalapot.