Sziasztok DKök!Én némileg kívülállóként
vagyok a csoport tagja, hisz mostanában nem panaszkodom érdemi súlytöbbletre. De régebben volt olyan, hogy a hasam mérete miatt csak úgy tudtam bekötni a cipőm ha előtte kifújtam a levegőt. Abszolút reménytelennek és végeláthatatlannak tűnt az az út hogy elérjek egy olyan fizikai állapotot ami a saját normáim szt elfogadhatónak tekinthető. És itt a sok sikertörténet mellett (amit örömmel olvasok!) én pl futással egy grammot nem tudtam fogyni soha, sőt ha épp nincs meg a heti 50 kilim akkor hízok is.
Na de nem emiatt írok. Tegnap volt egy nagyon jól sikerült hosszú futásom, volt időm és erőm gondolkodni. Feltörtek az emlékek. Tegnap újpestről Leányfaluig futottam odavissza, kb 45 kili, a maraton idő egész elfogadható 4:13 volt. Erőlködés, fájdalom, holtpont, szenvedés, minden negatívum nélkül. Persze halál unalmas ennyit futni, agylövés, de tényleg ez volt a legnagyobb baj. Immáron ez a 3. év h feb ucsó napján mindig megfutom kb ezt a távot és pont ugyanitt. Olyan értelemben tök jó, h elég jól lehet így követni a fejlődést. És beugrott egy örök emlék. 2002ben vettem meg az első bringám. Soha nem felejtem milyen büszke voltam amikor először letekertem az újpest-szentendre odavisszát. Egy hétig feszítettem h mekkora király vagyok. (Ha valaki akkor azt mondja, h futva egy szép napon több is megy majd és kevésbé is lesz megterhelő, háááát….)
Futni érdemben, rendszeresen 2011 tavaszán kezdtem. Előtte is csinálgattam, de akár féléves kihagyásokkal. 2011 elején kitaláltam h meg kéne csinálni az Ironmant. (Merjünk álmodni ugyebár)) Úszni 30 métert tudtam egyben, bringa minősíthetetlenül lassan ment (12 órás balcsi kör, IMhez 8órán belül kell). És akkor tavasszal tehát amikor elkezdtem a futást úgy 1,2km után megálltam mert nem kaptam levegőt. Centire emlékszem arra a helyre ahol akkor megálltam 5 percet pihenni! De innen szép nyerni:-). Nyár elejére már valahogy képes voltam 6-7km-t is leszenvedni (minden lépés küzdelem volt, tényleg), ősszel pedig meglett a 4 órás maraton.
Aztán tegnap – amúgy életem 30. maratonján- ez az egész valahogy előjött. Hogy annó bringával a 36 km is alig ment. Hogy 4 éve még 1 km után még meghaltam futva. És h igenis van remény és semmi se lehetetlen. Eszméletlenül kitartó típus vagyok, de még én se hittem h ezt megérem. És gondoltam – hátha épp jól jön valakinek egy kis inspiráció, motiváció – megosztom veletek (mert h én lélekben aszem örökké Dagadt maradok már), hogy igenis minden lehetséges. Lehet hogy sportágat kell váltani mert vmi épp nem megy. És marha sokat kell küzdeni meg szenvedni. De ha elég akaratos vagy és szisztematikus, ha ki tudsz tűzni magad elé mérföldköveket, célokat, akkor igenis sikerülni fog. Mindenkinek más az útja persze, de ne feledjétek, a leghosszabb is az első lépéssel kezdődik. És azt se feledjétek h nincs rossz idő csak nem megfelelő ruházat:-)
