Legyetek jók, vagy rosszak – mindig így köszöntél
el lapzártakor, és ebben a cinkos kacsintással kísért búcsúzásban minden benne volt, ami rád jellemző, Szendrei Peti, más néven St.Joe. Számodra a világ alaphangon sokszínű, és nem homogén, ahol természetes, hogy a fekete és fehér, a jó és rossz, a csúf és szép nem összeférhetetlen fogalmak, hiszen mindig együtt, kéz a kézben járnak. De mi egyéb is várható egy olyan embertől, akinek nagyapja református kántortanító volt, míg ő maga matek-fizika szakos tanári diplomával a zsebében, kereskedői és kocsmáros évek után ugrott fejest az újságírói szakma, sokszor koszos, tisztítatlan, algáktól, baktériumoktól hemzsegő vizet rejtő medencéjébe? Sosem akartad eljátszani az engedelmes, mindenre rábólintó jó fiú szerepét, tudatosan vállaltad az Ördög ügyvédjének képviseletét. Olyan sokan dicsérik fenntartás nélkül az Urat, követik gondolkodás nélkül Ádámot, miközben szinte senki sem foglalkozik azzal, mit/kit képvisel Lucifer, és mi motiválja cselekedeteit. Nos, Te vállaltad ezt a gyakran hálátlan, egyben nem igazán kifizetődő feladatot, mert az axióma szerint éremnek, így az igazságnak is két oldala van, ám mi van, ha élére állva vizsgáljuk? Erre voltál kíváncsi, a harmadik oldalra. Olyan egyszerű ez, mint egy minden rendes falusi búcsúhoz hozzátartozó heveny utcai harcos tömegbunyó, állapítottuk meg egy, sok pohárka abszintot és sört felvonultató, vastag cigifüggönyös környezetben lezajlott beszélgetésünk végén. Az újságírás – mint szakma – írástechnikai szempontból aránylag könnyen megtanulható, elsajátítható, „ha benned van a lövés”, de semmit sem ér, ha nem ismered, és használod azt az egyszerű szót, hogy MIÉRT Mert ezt a legfontosabb. Hablatyolhat az illetékes, elmondhatja saját álláspontját, fényezheti magát orrvérzésig, a végén KÖTELEZŐ megkérdezni, hogy miért? Lucifer nem negatív figura, (vagy csupán rossz a píárja?) csak látszólag a tagadás szelleme, pusztán szeretne választ kapni kérdéseire, ő a Harmadik oldal. Ennyi. És ha nem kap feleletet, akkor tovább kutat, kérdez, mert erre van predesztinálva, képtelen (nem is akar) másképp élni. Felvállalja azt, ami mások soha, és nem érdekli, ezzel milyen lavinát indít el. Közben folyamatosan ég, égeti el magát, energiáit, testestől, lelkestől, végkimerülésig.
Sokat beszélgettünk, Joe, nagyon sokat, éveken át, elvégre a hasonló felfogásunkon túl, oly sok mindenben voltunk ellentétes véleményem, hogy bőven volt miről „világot váltani”. Közben laptopodon mindig szólt valami háttérzene, többnyire füstös, nehéz bluesok, nyers hard rock nóták, Deák Bill, Hendrix, AC/DC, Scorpions, Queen, meg hasonlók, de fura is lett volna, ha mi, főleg ketten együtt diszkót, vagy hip-hopot hallgatunk. Egyszer, egy olyan évben, amikor több közös barátunk, kollégánk is eltávozott ebből a földi világból megegyeztünk, hogy ha egyikünket már semmi és senki sem marasztalja már itt, és sürgős dolga támad ODAÁT (bárhol), csakis a túlélő fél írhatja meg a nekrológot, senki más. A Sors igazságtalansága, hogy ezt a snóblicsatát én, a jóval öregebb veszítettem el, elvégre tavaly nekem érkezett azonnali távozásra felszólító „behívó”. Olyan abszurd volt, amikor félig öntudatlan állapotomban, a kórházi ágyon, a ’73-as Popfesztivál ügyében meg szerettél volna szólaltatni, mint Nagy idők Kis(z) tanúját… A végén még röhögni is tudtunk, és abban maradtunk/ál, hogy ha majd felépülök, visszatérünk erre. Hát, ez már nem igen fog összejönni, Joe, legalábbis, most nem. Tudom, hogy a te szilárd alapokon nyugvó materialista szemléleted szerint vége, konyec, end, stb., én, a javíthatatlan idealista, szeretném hinni, hogy – valamilyen más formában – még látjuk egymást. Isten veled, Joe, és légy jó – vagy más, ahogy akarod!
Völgyi Béla Tibor
