Debreczeni József publikációi és
a témával kapcsolatos nyilatkozatai nyomán nem reméltem nemzetközi szintű tudományos munkát, de a legújabb kötete minden elvárásomat alulmúlta. Kétségbeesésem oka nem az, hogy megjelenhet egy ilyen könyv, hanem az, ahol: a reális magyarországi ellenzék eddigi legdemokratikusabb pártja elnökségében. Valamit nem jól csináltak, hogy ez lehetséges lett. A probléma súlyos. A könyv ugyanis előítéletes, vagyis szaknyelven anticiganista (ami nem más, mint rasszizmus), s az általa képviselt gondolkodásforma immár a jelelegi társadalmi baloldalon is érvelési alapként fog szolgálni. Hogy ez máris így van, mutatja, hogy a a mai médiahelyzetben az egyetlen demokratikus tévéadó egyetlen, a témához kapcsolódó beszélgetéssorozatának is immáron ez képezte az „ideológiai bázisát”. Igazolva ezzel azt a szakirodalomban is leírt tézist, hogy minden előítéletes gondolkodás a társadalmi középből indul ki, s ha nem reflektálunk a saját rasszizmusunkra, akkor akaratlanul is továbbadjuk az előítéleteinket a társadalom jobb- vagy balszélén lévő, „tenni akaró”, „forradalmi hazafiaknak”, akik majd kvázi helyettünk is „elvégzik a piszkos munkát”, miközben mi moshatjuk a kezeinket.
Ezzel elérkeztünk az első definíciószerű magyarázathoz: 1.) a rasszizmus kulturálisan továbbadott, tehát generációkon át tanult előítélet, 2.) a rasszista gondolkodású ember nem per se gonosz, hanem sokkal inkább reflektálatlan. Olyan, aki nem kérdőjelezi meg a saját kulturális átöröklődéseit. Kritikai önvizsgálat hiányában nemcsak hogy továbbadjuk a kulturális hagyományokban akaratlanul magunkkal hozott nézeteket, hanem belevisszük a saját előítéleteinket is, s így háttér-tettesekké válunk.
A rasszizmus gyilkos, úgynevezett eliminatórikus ideológia: a kezdetét gúnyolódó viccelődés, a végét gyilkolás, tömeggyilkosságok és társadalmi kataklizma jelenti. A gyűlöletkultúrában rejlő gyilkos dinamika miatt a rasszista kirekesztés valamely „parazitának”, „élősködőnek”, vélt ember vagy embercsoport összeveréséhez, rugdosásokhoz, később egyenkénti vagy tömeges lemészárlásához vezet, miközben, mint a romák elleni gyilkosságsorozat elkövetőinél is látjuk, maguknak a gyilkosoknak az önképe a „nemzetközösségért áldozatot hozó, küldetéstudatú hazafi, aki a kultúra tisztaságáért harcol”.
A „vélt” szóval elérkeztünk a második definíciószerű magyarázathoz: a rasszizmus nem más, mint a fajelméletbe vetett hit. Azt feltételezi, hogy léteznének az emberiségen belül egymástól elkülönült etnikumok, fajok vagy rasszok. A fajelmélet vagy rasszizmus gyökere/alapja pedig az attól való félelem, szorongás, hogy valamiféle ŐK „uralkodnak”, „hatalmaskodnak”, „élősködnek” MI-rajtunk, „kizsákmányolnak, gyarmatosítanak” MINKET stb. A rasszista/előítéletes emberbe olyan mélyen beivódott a szorongás kulturális hagyománya, hogy ezen keresztül szűri meg a valóságot. Azt látja, amit szorongó kulturális énje látni akar. Amit nem lát, az az, hogy a „rajtunk uralkodó ŐK” a valóságban nem léteznek, csak a szorongó ember fantáziája hozza létre őket. A valóságban azonban a szorongó emberek egyenként vagy kollektívumként tettesekké válnak, mert kirekesztenek olyan embercsoportokat, amelyekben felfedezni vélik a saját szorongásuk okát. Az emberi különbözőségbe (ami a pluralizmus és a demokrácia alapja) a rasszista gondolkodásmód magyarázza bele a „másságot”. A rasszista módon gondolkodó ember kényszeresen keresi a kvázi rasszjegyeket, hogy ezek alapján meg tudja különböztetni a „másikat”, akit aztán kirekeszt. Az „etnikai jegyek” keresése is ugyanazt jelenti: az etnizálás a faji alapú gondolkodás része.
Ha ezt a látásmódot a média, a kultúra vagy a politika is tükrözi, akkor a szorongó ember igazolva látja magát és a saját előítéleteit. Amit nem vesz észre, az az, hogy mindez egy zárt társadalom zárt, belső látásmódja.
Debreczeni könyve egy zárt társadalom zárt tudományának tükre. Ez abban is megnyilvánul, hogy csak magyar nyelvű forrásokat használ, de ez a legkevesebb. Bencsik Gábor történész nyomán Debreczeni is abból indul ki, hogy az etnikai feszültség az etnikum létével függ össze. Ez már önmagában alapvető probléma. Ez ugyanis etnonacionalista nézetnek felel meg, amely a rasszizmus alapja és a holokauszthoz vagy más népirtásokhoz vezető út legfontosabb építőköve. Az etnikai nézőpontra jellemző, hogy önálló individuumokat kívülről kulturális közösségekbe tömörít, homogenizál. Rasszizmus, jelen esetben anticiganizmus akkor lesz belőle, ha ezeknek a (kívülről meghatározott) közösségeknek valamely deviáns tulajdonságot tulajdonít. Debreczeni több mint kétszáz oldalon – általam tömören összefoglalva – a „cigányság szociokulturális tradíciójának” a másságát írja le („munkamorál hiánya”, „kriminalizáltság”, „kulturális integrálhatatlanság”). Ez akkor is másságkreálás (vagyis rasszizmus), ha megállapításait néhol demokratikus, politikailag korrekt kifejezésekkel igyekszik relativizálni. A politikailag korrekt kifejezések nála nem demokratikusan strukturált gondolkodást jelentenek, hanem felületes propagandát. A könyv strukturális alapját az etnikai nézőpont kritikátlan átvétele jelenti.
Így aztán elérkeztünk a második alapvető problémához. Az etnikai nézőpont miatt Debreczeni eleve abból indul ki, hogy a szóban forgó problémahalmazt „cigánykérdésnek”, vagy „cigányellenességnek” hívják, amire a jámbor felszólítás „Ne bántsd a cigányt” is utal. A téma egyébként izgalmas komplexitást tükröző nemzetközi elnevezéseiről, mint anticiganizmus (anticiganism), csoportos emberellenesség (group focused enmity vagy grouping), az említett másság-kreálás (othering) vagy még nagyobb összefüggésben a „fehérségkritika” vagy a „fehér-kultúra kritika” (critical whiteness) nincsenek a szerző fókuszában, nem is lehetnek, hiszen meggyőződése, hogy a problémamegoldást az „etnikumnál” kell kezdeni. Magyarországi hagyományoknak megfelelően tehát ő is a kirekesztetteket vizsgálja a kirekesztők helyett. Az elmúlt több évtized kutatásai is gyakran ezt teszik (ezért találjuk meg a legtöbb irodalomban a „cigánykérdés” kifejezést), ennek ellenére sokkal több emberjogi empátiával közelednek a kérdéshez. Míg a 70-es évektől kezdve folytatott kutatások, ha deficitesen is, de a demokrácia felé viszik az olvasót, addig Debreczeni könyve veszélyesen antidemokratikus tendenciát mutat.
Nála – Bíró András és Nicolae Gheorge szintén 2014-ben megjelent könyve nyomán – az etnonacionalizmus belső logikájából adódóan pont az a liberális értékrend és az individuális emberi jogok védelme válik ellenségképpé, amely a demokrácia alapja. Debreczeni számára az emberi jogok védelme egy fajta „fanatizmus”, és a „liberális, emberjogi megközelítés” nem célravezető. Holott pont az individuális és univerzális emberi jogok védelme jelenti a demokrácia alapelvét, s a liberális, emberjogi megközelítés jelenti az Európai Unió ideológiai alapját, amelynek tagja Magyarország. Nem arról van szó, hogy a „liberális emberjogi megközelítés” kudarcot vallott volna, hanem arról, hogy a megközelítés azért nem volt sikeres, mert nem volt eléggé liberális és emberjogi, hanem benne maradt az etnikai nézőpont csapdájában.
Az etnikai nézőpont az, ami gondolkozási és társadalmi szintű radikalizálódáshoz vezet.
Debreczeni gondolkozási radikalizálódását figyelhetjük meg abban a fejezetben, melyben a Jobbik programját idézi részletesen. Ellentmond Bírónak, aki szerint a Jobbik „faj”-ban, vagy „rassz”-ban gondolkozik, Debreczeni szerint a Jobbik programja „tárgyszerűen nem rasszista”, hiszen nem beszél „faj”-ról és „rassz”-ról. Ezzel szemben rasszizmusnak nem csak a származási-vérségi kategóriák említése számít, hanem a kulturális másság hangoztatása is. A rasszizmusban ugyan gyakran tűnik fel a biológiai retorika (az úgynevezett biologizálás), mégis kulturális problémáról van szó, mert alapja az a hit, hogy léteznének egymástól kulturálisan vagy származásilag jól ekülöníthető népek, nemzetek, népcsoportok. Az új európai szélsőjobb úgynevezett Identitás Mozgalma (Mouvement Identitaire) is rasszista, holott „faj”-ról és „vér”-ről nem is beszél, csak kultúráról és identitásról. Rasszizmusnak, megbélyegzésnek, másságkreálásnak számít továbbá a könyvben az úgynevezett smekeria (túlélési technika, rafináltság) állandó felemlegetése, még akkor is, ha ez némi cinkos jóindulattal történik. Az úgynevezett „cigányság” és „zsidóság” összehasonlítása, aminek az alapja szintén az etnikai nézőpont, azért veszélyes terep, mert embercsoportok közötti újabb gyűlöletkeltés forrása. Ami összehasonlítható, az az anticiganizmus és az antiszemitizmus mint kirekesztési forma. Ezek tényleg sok hasonlóságot mutattak a történelem folyamán. Az úgynevezett „keleti zsidók”-ként („Ostjuden”) támadott bevándorlók ellen irányuló kirekesztési formációk struktúrájukban ugyanazok, mint az anticiganizmus kirekesztési struktúrái. A saját felelősségünk másokra hárításának, vagyis az önreflexióhiánynak felel meg az a nézet, hogy a „cigány-magyar együttműködésnek” (ami sosem létezett) a tömegtermelés, később a „globálkapitalizmus” vetett volna véget. A „globálkapitalizmus” kifejezés ráadásul összeesküvéseméletes, antiszemita konnotációjú, ami szintén a rasszizmus irányába mutat.
Tény, hogy a magyarországi társadalom mintegy 80 százaléka anticiganista érzelmű. Teljes cikk itt.
