Iszinik Trail(mert nem csak Naszály Trail volt a hétvégén)
Az Iszinik 100 túra régi kedvencem, eddig mind a négy hivatalos rendezésen részt vettem, még igazán dagadt koromban is. A teljesítménytúrázás világában kevésbé járatosaknak elmesélem, hogy az Iszinik túra a klasszikus Kinizsi 100-as túra megfordítottja: fordított irányban kell megtenni a Kinizsi Százas (régi) útvonalát az év átellenes napján, ennek minden előnyével és hátrányával. Az előnyöket gyorsan fel tudom sorolni: nem kell a hőséggel küzdeni, és (eddig) kisebb volt a tömeg, mint a Kinizsin. A hátrányok: jóval hamarabb sötétedik, a szintemelkedés jelentős része a táv második, éjszakai felére jut, hideg van, a Nagy-Getét és a Pilist is a meredekebb oldalról kell megmászni… és még lehetne folytatni. Az idén először volt lehetőség terepfutó verseny formájában is teljesíteni az Isziniket. Mivel már sok teljesítménytúrán vettem részt, de terepfutó versenyen még csak háromszor indultam, ráadásul ebből egyet fel is adtam, teljesen logikus volt, hogy ne a teljesítménytúrán, hanem a terepfutó versenyen induljak . A legfontosabb különbség a szintidőben volt: míg a teljesítménytúrázók 25 órát kaptak a 99km teljesítésére, a terepfutóknak csak 17 órájuk volt rá. Ezen kívül a terepfutók az útvonal mentén több helyen is dughattak, sőt dugniuk kellett, de ennek kompenzálására némi többletellátást is kaptak.
A verseny 7:30-kor indult a Szárligeti vasútállomásról, ennek megfelelően a Déliből induló vonat dugig volt tömve. A vonaton is lehetett nevezni, de ez sem oldotta meg tömeg okozta problémákat, a rajtnál elég nagy sor gyűlt össze. Futóként szerencsére időben el tudtam indulni, és elkezdődött a Nagy Futás.
Szokták mondani, hogy a Kinizsi Bányahegyig tart… nos, ennek megfelelően azt is el lehet mondani, hogy az Iszinik 100 Mogyorósbányán (49km) kezdődik. Viszonylag egyszerű taktikával indultam neki a versenynek: a pulzusomat próbáltam 150 alatt tartani, de 160-at semmiképpen sem túllépni, inkább megállni, 130-as pulzus alatt pedig gyorsítani. Az elején nagy lendülettel futottam, sőt talán ismét túlfutottam magamat: az első 20km-t, benne kb. 300m szintemelkedéssel 2h7m alatt tettem meg, ez még síkon sem gyenge. Az első frissítőpont csak 25km-nél volt, ideje is volt, mert kezdtem eléhezni. 30km-nél Bányahegyen ismét frissítőpont, itt már valamivel tovább időztem. Azt hiszem, erre szokták mondani, hogy flow-futás: csak futottam, erőlködés nélkül, könnyedén fogytak a kilométerek, egy kicsit hideg volt, de nem fáztam, úgy éreztem, hogy meg sem kell állnom a célig. A Gerecsére felfelé sem lassultam sokat, ettől függetlenül a bajóti műútnál már éreztem, hogy valami komolyabbat is ennem kellene, de ott már várt is ránk a tatabányai „Hotdogmen” életmentő hotdogjával és meleg teával.
Innen a táv felének mondott (igazából még nem az) Mogyorósbánya már csak 7km. Ezen a szakaszon már éreztem, hogy valahogy lassabban fogynak a kilométerek, pedig 7-8perces kiliket mentem, és még jól is éreztem magam, de már kezdtek rajtam kijönni a fáradtság első jelei.
Mogyorósbányára, az Iszi 50 céljába 5h56m alatt értem, itt hasított a belém a „miaf@szvan”-érzés: Mi vaaan?!? Egy 50-es túrát 6 órán belül lenyomtam? Ééén?!
A frissítőponton betoltam egy kis energiagélt, pedig nem szoktam ilyen szintetikus energiapótlékokat használni, mert tudtam, hogy az út talán legnehezebb része vár rám: a Kőszikla- Hegyeskő – Nagy-Gete hármas nagyjából tíz km-n belül. Induláskor recsegtek a fogaskerekek, a pihenő alatt nyomtalanul eltűnt a korábbi jóleső lendület. Néhány km séta után ismét futottam, de innentől már a legkisebb emelkedőn is gyaloglásra váltottam. Az emelkedők pedig jöttek sorban, nem is olyan kicsik. A Nagy-Getén már többször küzdöttem fel magam fától-fáig stílusban, de most szerencsére szó sem volt ilyenről: folyamatosan haladással, bár egyre lassabb tempóval jutottam fel a csúcsig. A csúcson lévő ellenőrzőponton néhány gyakorlott futónak kinéző srác agonizált, én pedig szinte szégyelltem, hogy látszólag alig viselt meg a verseny legkeményebb emelkedője. (na jó, a pulzusom azért felment majdnem 150-ig). Még mindig bőven világos volt, ez is egy olyan dolog volt, amit előzőleg nem hittem volna el. Elindultam le, Dorog irányába, kellemes lejtő, jól futható… lett volna, de 60km után valahogy már nem ment… „na jó, lefutottam 60km-t benne jópárszáz méter szinttel, 8 óra alatt, egy kis pihenő nem árt”…és gyaloglásra váltottam, pedig adta volna magát a lejtő. Az útvonalról is elkevertem, a túra során immár másodszor: de míg Hegyeskő előtt könnyedén vettem tudomásul a kb. 800m-es kitérőt, de itt már a minimális kb. 150m-es letérés is demotivált.
Beértem Dorogra, és éreztem, hogy pihennem kell. Nagyjából negyed órát töltöttem a ponton, időközben besötétedett. Elindultam, fáztam… „futni kellene, de aszfalton inkább nem erőltetem”… „futni kellene, de ebben a sárban szinte lehetetlen”. Kesztölc előtt azért még sikerült valamennyit futni, de utána jött a másik nagy emelkedő. Innentől hosszasan sárban kellett dagonyázni, és már nem erőltettem a futást, nemcsak a szintidő, hanem az előzetesen célként kitűzött 16 órás befutó is bőven teljesíthetőnek tűnt tempós gyaloglással. A Szántói-nyeregnél lévő álom-frissítőponton 20 percet időztem: körözöttes kenyér, mandarin, csoki, sütemény, forró tea, az alkoholfogyasztóknak (fúúúj ) forralt bor, és még nem is tudom, mi minden földi jó várta az addigra (83km) igencsak megfáradt futókat és túrázókat. Nehéz volt továbbindulni, de mégiscsak szerettem volna 16 órán belül beérni. A Kevélyre fel a várt nagy sár és nagy küzdelem szerencsére elmaradt, vagy legalábbis mindkettőt jóval könnyedebben abszolváltam, mint amire előtte számítottam. A Nagy-Kevélyről lemenni mindig is utáltam, ahogy várható volt, ez most sem változott meg, sőt lefelé jóval lassabban haladtam, mint felfelé. A vége még egy kicsit hosszabb lett, mint amire számítottam, végül így 15h57m alatt értem célba, a GPS szerint 101,68km-t mentem. A célban oklevelet kaptam, az ötszörös teljesítőknek járó éremre egy kicsit várni kell. Hanga és Ebola átadta a jól megérdemelt célvirslimet, amit a verseny elejére jellemző lendülettel toltam be
Konklúzió: a túra elején olyan tempót mentem, amire nem számítottam, pár hónapja pedig még nem is álmodtam volna róla (túlzás nélkül). A kitűzött célt teljesítettem, azonban amikor küzdeni kellett volna, pl. sarat dagasztani vagy akkor is futni, amikor nem esik jól, már nem erőltettem magam. Talán ha egy merészebb időtervet tűzök ki magam elé… de a sportban (és az életben se) nincs ha.
Ui. az elmaradt küzdelmet másnap a Bükkben a „Szellemes szép lélek” nevű tájékozódási teljesítménytúra keretében bepótoltam. „Csak” 23km volt 730m szintemelkedéssel, de ott minden lépés küzdelem volt.
