Darázs Richárd
A célváros Acélváros?
(a Sajó menti Ruhr-vidék)
Az a jelenség, ahogy Miskolc város neve behelyettesíthetővé vált a mára korántsem pozitív csengésű acélváros kifejezéssel, hosszú múltra tekint vissza. Éppen ezért érdemes megvizsgálni e kifejezés jelentésváltozásának karrierjét” is. Eredetileg és elsősorban Ózdra értették, Ózd volt Az Acélváros. És bár Miskolc ipara hosszú múltra tekint vissza, a sokarcú és változatos korszakokat maga mögött tudó város történetének csupán egy fejezete szól a nehézipar erőltetett előtérbe helyezéséről.
A hagyományos miskolci kézművesipar mellett a 18. század során kezdődött a történet: a diósgyőri koronauradalom által alapított üveghutákkal (Óhuta: a mai Bükkszentkereszt, Újhuta, Répáshuta), Fazola Henrik ómassai őskohójával és a Hámori tóval, valamint fia, Frigyes újmassai kohójával. A szénbányászat az 1830-as évektől indult meg ipari méretekben, a perecesi bányakolóniát pedig az 1870-es években kezdték el kiépíteni. Egy évvel később a vasgyártás már a mai vasgyár területén zajlott a MÁVAG (Magyar Királyi Állami Vas-, Acél- és Gépgyárak) egyik üzemeként. Vagyis a gyár a Magyar Királyi Államvasutak gyára volt, alapítását a vasúthálózat fejlődése tette szükségessé (fő feladata a mozdonyok, alkatrészek és a sínpályák gyártása volt). Az 1872-es alapítású diósgyőri papírmalomból nőtte ki magát a Diósgyőri Papírgyár. A drótgyár 1912-ben alakult Dieschel A. Magyar Acél-, Drót-, Drótkötél és Drótárugyár Rt. néven egy német cég leányvállalataként.
A II. világháború után létrejövő ún. Nagy-Miskolc több egészen különböző településből született meg: Miskolc, Diósgyőr és Diósgyőr-Vasgyár, Újdiósgyőr, Pereces, Hámor, Hejőcsaba, Görömböly, Tapolca, Szirma. (2)A háború utáni Hároméves terv” kimondta többek között azt is, hogy Magyarországot nehézipari nagyhatalommá kell tenni. Mindez az egész országra kihatott: vidéken téeszesítések, kollektivizálások kezdődtek a nagyszabású iparosítással párhuzamosan. Nagy-Miskolcon elsősorban a vasgyárat fejlesztették, amely főként a Győri kapu irányába terjeszkedett, a Szinva patak déli oldaláig. A vidékről a városba költözők száma nőttön-nőtt, hiszen a vidéki, paraszti életforma újabb átalakuláson ment keresztül. Az ott élő, más életre vágyó fiatalság nem kívánta falusi gazdálkodásra adni a fejét, emellett a kormányzati döntések is a munkás életformát választóknak kedveztek.
A fentebb már emlegetett helyi nagyipari vállalatok közül elsősorban az iparosítás jelszavaként elhíresült vas és acél országa” (3) (1) szellemében a nehézipart fejlesztették. Mindez természetesen a politikai légkörnek köszönhetően névváltoztatással is járt. Így lett az ó- és a leváló újgyár: LKM (Lenin Kohászati Művek), illetve Digép (4), a drótgyár pedig a December 4.” Drótművek. Az ország második városának legnagyobb gyárkomplexuma tehát a szovjet vezérnek, a kor nagy ikonjának, Leninnek a nevét viselte, míg a drótművek Miskolc II. világháborús, szovjet hadsereg általi elfoglalásának/felszabadításának napjáról kapta új nevét. A Diósgyőr-környéki bányák közül Pereces, majd a korábbiak kimerülése után Lyukóbánya lett a legfontosabb helyszín, melyeknek fő feladata a vas- és acélgyártáshoz való nyersanyag kitermelése volt. A Nehézipari Műszaki Egyetemet 1949-ben alapították (a selmecbányai tanintézet egyik utódjaként). A bánya-, kohász- és gépészmérnöki karral induló NME-t Rákosi Mátyásról nevezték el, ám ezt a nevezetet rövid ideig viselte az intézmény. Ugyancsak nagy hangsúlyt kapott az építőipar is: a városban és környékén a BÁÉV (Borsod megyei Állami Építőipari Vállalat), az ÉÁÉV (Észak-magyarországi Állami Építőipari Vállalat) meg a Miskolci Házgyár próbálta kielégíteni a beköltözők igényeit. Mindezek mellett a könnyűipar, az élelmiszeripar, a kereskedelem és a vendéglátóipar is jelentős volt a városban. (5)
Mindezek alapján jó látszik, hogy Miskolc nem felel meg a definíciónak, korántsem mondhatjuk, hogy Miskolc egyetlen újonnan létesített ágazat vagy üzem dolgozói számára épült, városi tradíciók, városközpont nélküli, íróasztalon fabrikált szocialista város” (6) lenne, sőt, az ún. primer, szekunder és tercier szektor is egyaránt jelen volt. Sem a szocialista város, sem az acélváros kifejezés nem helytálló Miskolc tekintetében, még akkor sem, ha a korban egyesek szerint Ózd és Dunaújváros mellett már Miskolcra is használták az acélváros elnevezést. Bár valóban jelentősen átalakult a város (területe növekedett, foglalkozásszerkezete drasztikusan átalakult), a vasgyári-nehézipari múlt komoly hagyománnyal bírt, mindez mégis csak a város egyetlen arcát jeleníti meg a sok közül.
Sokan az ipari forradalom komoly előrelépésének értékelték a város és a megye eme korszakát. Mindezt a Sajó-menti Ruhr-vidék” kifejezés is jól érzékelteti: Én szerintem ezt a fogalmat [az acélváros-kifejezésről van szó] nem használták, de igazából ez a fogalom, ha most így fordítjuk le [
], hibás fogalom, tudniillik használták, hogy mi a magyar Ruhr-vidék vagyunk, és ez már majdnem ezt fejezi ki. Ugye, a német Ruhr-vidéknek a mása. Persze, ez nem csak a városra értendő, hanem arra a Sajó-menti iparvidékre, hogy ugyanúgy, mint ott a Ruhr mellett, [
] Ózd, Miskolc, Barcika, bányák sokasága, [
] Sajóbábony, a másik vegyi művek. Na tehát, mi egy ilyen
és igaz is volt, tulajdonképpen egy leginkább iparosodott, iparosított megye voltunk
” (7)
Ám van, aki máshogy emlékszik: Használták akkoriban már, persze, hát akkor itten, hú, hát tán tízezer embernél több dolgozott a gyárba’. [
] Hát akkoriba’ hogyne használták volna acélvárost?! Nem csak Ózd volt, hanem Miskolc is az volt. [
] Hát azér’ csak pozitív volt, mer’ hát jobban éltek akkor az emberek, mint most élnek.” (8)
Akár így vélekedünk, akár úgy, az ország második városa” mára jelentősen átformálódott, mint iparváros letűnt, vagy ahogy egyik interjúalanyunk fogalmazott: Miskolc nagyon a taccsvonalra került az elmúlt 20 évben. Mármint ipari szempontból, elsősorban.” (9) És valóban, a Miskolc nehéziparának gerincét képező, több tízezer embernek munkát adó LKM és a Digép már a múlté (privatizált utódvállalataik sorsa is bizonytalan), a korszerűtlenné vált bányákat bezárták. A kereskedelem és szolgáltatóipar pedig alapvetően átalakult a kapitalista piacgazdaság kívánalmai szerint.
A ’70-es, ’80-as évekre azonban felnőtt egy új nemzedék. Közülük sokan megtalálták a számításukat az iparban, illetve a nagyváros kínálta egyéb vállalatoknál. Megint mások inkább elvágyódtak a zsúfolt lakótelepekről és a munkáslétből. Az új korosztály életérzése az akkoriban divatos zenei irányzatok lázadó világához hasonult. Az Edda Művek nevű miskolci zenekar korai korszakában (19741983) érzékletesen fejezi ki mindezt. Ebben a közegben született a város egy új keletű mítosza: az unalmas és nyomasztó acélvárosról. A P. Mobil nevű rockzenekar 1984-es kissé zavaros és szentimentális szerzeménye nyomán ragadt Miskolcra az acélváros kifejezés. A fogalom elterjedéséhez és a köztudatban való jelenlétéhez hozzájárulhatott, hogy 1973-ban éppen Miskolcon rendeztek pop-rock fesztivált: így már sokak számára majd egy évtizeddel korábban is a rockzene központjának számított a város. A P. Mobil slágere azonban ezt a képet némileg elszürkítette a város színtelen és egyhangú voltáról beszélve. A dal több korosztály számára szinte himnusszá vált. Így érthető, miért jut eszébe még ma is, a várost alig vagy egyáltalán nem ismerők számára Miskolcról az acélváros kifejezés.
Az 1989-es rendszerváltással a vas és acél országa” koncepció is megbukott. Így a ’90-es évek eleje az LKM és a Digép széthullásáról is szólt Miskolcon. Ezrek vesztették el a munkájukat és megélhetésüket. Sok család, és sok fiatal elvándorolt a városból: a népességszám nagyarányú csökkenésnek indult. A nehézipar széthullását traumaként élte meg a város . (10) Ezzel együtt az acélváros-mítosz elvesztette korábbi jelentését. Már nem a modern nagyvárosi élet, az ipar és a zsúfolt lakótelepek nyomasztó voltát jelenítette meg, a lázadás és a rock-jelmezek kora lejárt. A gyárhoz új képzetek társultak. Az egyik ilyen népszerű kép szerint a vasgyár a város testén lévő fekély”. Egy másik, a várost szintén emberi testnek tételező metafora
a város szívének” mondja. Az ott elhelyezkedő rozsdás vas és omladozó betontömeg pedig betegségként, egy rohadó, lerombolandó zónaként tűnik fel. (11)A népszerű önsirató és romboló érzések mellett/mögött ugyanakkor érzékelhető a kibeszéletlen trauma. Még akkor is, ha különböző civil kezdeményezések voltak és vannak a gyár területén lévő épületek felhasználására, a nehezen feldolgozható múlt megemésztésére.
Mára azonban a fiatalabb korosztály számára mindez már történelem: a város közelmúltjának története, a miskolci hétköznapok társadalomtörténete. Szüleik és nagyszüleik elbeszélése mellett (vagy helyett) leginkább a média közvetíti számukra a múltról szóló információkat. Így az internetkorszakban felnövő fiatalok napjainkban is gyakran találkozhatnak az acélváros-mítosszal. Méghozzá leginkább a P. Mobil nyomán, hiszen a retróhullámnak köszönhetően a ’80-as évek könnyűzenéje is újra divat lett.
Kétségtelen, hogy az acélváros kifejezés és a hozzá kapcsolódó mítosz még ma sem értéksemleges vagy netán pozitív képzetként, hanem elsősorban mint a közelmúltra utaló negatív érzés kötődik a városhoz. Mára tehát a nehézipar és a bányászat lealkonyulásával a kifejezés csúfnévként (a múlt rendszer esszenciájaként) ragadt a városon. Az acélváros kifejezés olyan állandó jelzős szerkezet, mely többrétegű jelentéseket foglal magába. Az acélváros a nehézipar városa, ipari fellegvár. Az acélváros a Lenin Kohászati Művek városa, a vas és acél országának” második városa. Az acélváros az erőltetett iparosítás szimbóluma/mauzóleuma. Az acélváros a ’70-es ’80-as évek rock-lázadásának fővárosa. De az acélváros mindezekkel együtt a szocializmus, a totalitárius diktatúra szimbóluma is.
Miskolc történetét, korszakait és a mítosz történetét tekintve mégis érdemes néhány megállapítást tenni. Kezdjük matematikai képletekkel, néhány fontos fogalommal. Egy város ? egyetlen korszakának mítoszával. Miskolc ? Az Acélváros. Miskolc ? vasgyár. Vasgyár ? LKM. Vagyis Miskolcnak és a Nagy-Miskolcot képező településeknek többféle, különböző és sajátos története van. Noha Miskolc a múlt rendszerben az erőltetett nehézipari fejlesztés egyik célpontja volt, abban a korban is egy színes, összetett nagyváros, szemben az egyprofilú, úgynevezett szocialista városokkal”. A város vasgyári városrésze eredetileg Diósgyőrhöz, s nem Miskolchoz tartozott (sőt, korábban az önállóság, a Diósgyőrről való különválás gondolatával is kacérkodtak). Nagy-Miskolc megalakulása után lett a vasgyár igazán domináns a város életében, hiszen ekkor kezdődött el a folyamat, melynek csúcsán több tízezren dolgoztak az LKM-ben és a Digépben. A vasgyárnak az LKM csupán egy nagy korszakát fémjelzi: a túlburjánzásét és a hanyatlásét. A vasgyár (12), az őskohó, a kolónia, az ó- és az újgyár és ezek történetei messze túlmutatnak az LKM kapuin.
Vagyis érdemes körültekintően bánni az elődeinktől ránk hagyott örökséggel, a különböző korszakok képzeteivel és mítoszaival, hiszen eredeti közegükből kiragadva könnyen félrevezethetnek. Fontos lenne továbbá, hogy jobban megismerjük Miskolcot, ezt a sokarcú várost, és hogy történetének mozaikdarabjaira egységes rálátásunk legyen. Ha a vasgyár okozta trauma kibeszélése és feldolgozása megtörténik, könnyebben megy az új utak keresése. A gyár területének kezelése és újrafelhasználása, a korszak és a város megítélésének a múlttal szembenéző módja jelentheti a továbblépést. (13)Sokkal inkább ez látszik előremutatónak, mint a lerombolandó/eltávolítandó fekély képzete, és az önsiratóvá lett mítosz szajkózása.
