Nem tudom, hogy mikor,
talán ’16-ban, esetleg ’18-ban, a rendszert egy éjjel szélütés éri. Féloldalasan, tikkelve, dadada és dedede – illi li, bbe be, rrá rá rális –, csak kimondta, így imbolyog lefelé a lépcsőn. És megint föláll a teremben egy tizennyolc éves fiú vagy egy huszonegy éves lány és dühösen megkérdi: „Ezek tisztára hülyének néznek?” Egy vén, trotli, pocakos, hülyén heherésző, önmagának és mindenkinek hazudozó, gyermekei életét erőszakos ostobasággal elrontó rendszer urairól kérdi. És benne lesz nézésében és kérdésében a szüleivel és nagyszüleivel szemben: „Hogyan hihettetek ebben a hülyeségben? Hogyan vehettetek részt ebben a disznóságban? Mit láttatok ebben a pojácában? Mivé akartok alacsonyítani minket?”
