Szilánkos mennyország
Lengyel Gabriella (http://beszelo.c3.hu/szerzok/lengyel-gabriella) [1]
Szegénytelepek, cigánytelepek Miskolcon
Kemény most jót nevetne rajtam: szeretem Miskolcot. A gyerekkor földrajzóráiról megmaradt, hogy
hazánk második legnagyobb városa, a nehézipar fellegvára. Egyszer valóban eljutottam
Diósgyőrbe; rengeteg vasra, csőre, mindenbe beivódó rozsdás porra emlékszem, kietlen
kollégiumi termekre és zord kollégiumi nevelőkre. Átutazóban a rejtélyes nevű Tiszai
pályaudvaron1 nagyon szerettem a resti friss kirántott hússal bélelt zsömléit, hideg borsodi söreit.
Az igazi találkozás ’88-ban történt. A Szinva medrében takarító gumicsizmás cigány férfiak, a
gyűjtött munkaügyi adatokból kirajzolódó élettörténetek, a hetvenes évek elejét idéző tanácsi
osztályvezetők, szakszervezeti funkcionáriusok, a Békeszálló munkásbarakk nyomora, a Sajó-
partra tervezett cigánygettó jelentették e találkozást, és többé nem engedtek el.
Az elmúlt hónapokban Miskolcról főként a Fészekrakó Programmal kapcsolatos visszaélések
kapcsán cikkeztek a lapok. Nem is önmagában a csalássorozat borzolta a kedélyeket, hanem az,
hogy az avasi lakótelepre beköltözött családok egy része zavarta a környék nyugalmát. Az
önkormányzat az ügyészséghez fordult, városőrséget állított fel, és kiállt a cigánybűnözésről és a
„kegyetlen bűnözőkké váló, sok kis aranyos cigány gyerekről” nyilatkozó városi rendőrkapitány
mellett. A rendőrtiszt posztján maradt, az Avason pedig azóta helyreállt a nyugalom; a helyi sajtó is
elismerte, hogy eltúlzottak voltak a konfliktusokról szóló cikkek.
A napi ütközések újabb taglalása, értelmezése helyett érdemes ezeknek az eseményeknek tágabb
összefüggéseit, társadalomtörténeti hátterét megismerni. Azt keresem, hogy ezekben az
évszázadokon átívelő térbeli változásokban hol van a helyük a szegényeknek és cigányoknak, hol
együtt, hol külön: milyen szegény elkülönülések alakulnak ki, a város szövetébe hová kapcsolódnak
be a különböző korokban megjelenő cigányok. Az egymáshoz közeli részekből álló
településegyüttes – később a mesterségesen összeszegecselt Miskolc – története során folya-
matosan és nagymértékben igényelte a szakképzetlen cseléd, szolga és szolgáltató rétegek
munkáját, és folyamatosan nem tudott mit kezdeni velük mint városlakókkal.
A város arcai
Miskolc három arca rétegződik egymásra. A régi várostörténészek munkáiból bontakozik ki, a
levéltár régi térképeiből, évszázadokon át vezetett városi könyveiből, megyei, városi levelekből,
iratokból. Nyüzsgő, fontoskodó kisváros, nemességüket őrző iparosokkal, szőlősgazdákkal. A
következő kép a felduzzasztott, de már hanyatlásnak indult iparváros: kopott szocreál kolosszusok,
lepusztult belváros, soktízezres lakótelepek, kimerülő bányák, elavuló nehézipar. És a dermesztő
varjúkárogás a Sajó mentén, ahol az elhagyott repülőtéri laktanyába árvíz sújtotta cigány
családokat költöztetett a városigazgatás.
A város mai képe meglepően tiszta színekkel, éles fényekkel látszik: nagy, szennyező gyárai már
bezártak. Megejtő az igyekezet, ahogy új szerepkörét keresi, mintha ismét városi szabadságát
kellene megvásárolnia. Operák és színházi sakkmérkőzések fesztiválvárosa, amely nagyonkomolyan gondolta azt is, hogy Európa kulturális fővárosa lehet. De a ragyogónak képzelt főutca
épületeiről hullik a stukkó; néhány márkás bolt mellett távol-keleti gagyiáradat, az elkoszosodott,
kiadó portálok pedig szülőföldem József körútját idézik.
A megismerés e három mozzanatát egymásra vetítve a város szövetének mélyen vibráló látványa
nyílik meg. A középkori, kora újkori térszerkezet az utcák rajzaival, a patakok, vízfolyások medrével,
hídjaival, malmaival, a bevezető utakkal, kapukkal, a környező dombok szőlőskertjeivel,
borházaival képezi a látvány alapját. Ezt a szerkezetet töltik ki foglalkozás, jogállás, nemzetiség
szerinti laza elkülönülésekben a városlakók. Megtévesztő lehet ez a visszavetítő megközelítés,
hiszen a városlakók csoportjai maguk alakították évszázadok alatt az együttélésre alkalmas teret.
A bővülő népesség vagy beilleszkedett a meglévő keretekbe, vagy újabb formákat csatolt a
meglévőkhöz. Erre a szerves térformálódásra települt rá a XIX–XX. század fordulójának ipara és
vasútépítése, megakasztva a város természetes terjeszkedését. A vasgyártáshoz kapcsolódó
bányafejlesztések népes bányatelepeket hoztak létre, melyek alig kapcsolódtak a város életéhez,
hasonlóan a vasgyár többezres kolóniájához, amely tervezett elkülönültségben élt. A nagyszabású
városfejlesztési tervekből kevés valósult meg, rögzültek a nagyobb belső terek, a főbb útvonalak,
ezek mentén emeletes bérházak, kertvárosias villák épültek. A Trianon utáni menekültek számára
több kisebb lakónegyed épült, a város szegényeinek egy nagyobb barakktelep jutott a város
szélén.2 A század közepétől a szocialista nagyipar munkások, volt parasztok tízezreit mozdította a
város felé, az ő letelepítésükre az ötvenes évektől a nyolcvanas évek közepéig hatalmas
lakótelepek épültek a történelmi városmag köré. Az építkezések során jó épületekkel együtt több
nyomornegyedet és cigánytelepet is lebontottak. A századvég gazdasági és társadalmi változásai
nem módosították jelentősen a város térszerkezetét, a leállt bányák, kiürült gyárak ugyanott vannak,
ahol voltak, miként a munkáskolóniák, lakótelepek is. A szegénynegyedek bontása akadozik, az
utóbbi évtizedben kialakult egy nagyobb, városon kívüli szegény/cigány telep. Ezzel együtt szintén
az utóbbi évek fejleménye, hogy a legjobb módú városlakók felépítették a maguk városszéli,
domboldali, gazdag szegregátumait. folytatjuk