„Tudom, hogy felfogja az Úr a szegények ügyét, a nyomorultaknak jogát.” – olvasható egy könyvben, amelyet rövidesen papok egész hadserege magyaráz a tanulóknak. Szószékről harsogják majd ezt és más hasonló mondatot és természetesen körmöst adnak, vagy egyest vésnek be annak a bizonyítványába, aki nem beszél minderről elég szépen. A kötelező hit- és erkölcstan oktatáson annyira ékesszólóan fogalmaznak majd a szegények megsegítésének kötelezettségéről, hogy a végén egészen meg fognak maguktól hatódni.
Miközben Magyarország több, mint kétezer katolikus papjából, sokszáz protestáns lelkészéből, tucatnyi rabbijából senki sem ment el Ózdra, hogy az amúgy is embertelen körülmények között élő, és most még külön megalázott romáknak segítséget és vigaszt nyújtson. Bár közpénzekből, ellenőrizhetetlenül, milliárdokból gazdálkodnak, nem jutott eszükbe, hogy párezer forintért vizet vigyenek a rászorulóknak, vagy esetleg kifizessék a cehet – lenne miből.
Illetve, eddig legalábbis, csak egyetlenegy lelkésznek, a nagyszerű Iványi Gábornak jutott eszébe elmenni – de ő nem számít, az úrhatnám kétharmad szerint ő nem képvisel egyházat – bár Krisztus szellemét valószínűleg ő követi.
S nemcsak arról a pár liter vízről van szó. Hanem, ami még ennél is fontosabb, a szolidaritás kifejezéséről. Annak tudatosításáról, hogy igen, lehet hogy Ózdon akadnak olyan istentelenek, akik már-már emberszámba sem vesznek titeket. De lássa a világ, hogy egy főpap kézen fog titeket és testvérének tart. Majd csak tanulnak ebből a kurzuskeresztények is.
De a szolidaritás efféle megnyilvánulásáról lapzártánkig nem érkezett hír. Iványi az, aki minden üldöztetése ellenére, megmentett valamit a ti becsületetekből is.
Ceterum censeo: Orbánnak mennie kell!
(Dési János Népszava)