Nem tudok aludni, mert  a mellettem lakó hangosan bömbölteti a Szabad Európa Rádiót. A kertszomszédom barkácsolt valamit a fészerben. Olyan parabolaszerű, tölcséres készüléket, amelyet mindig rám tart, ha az udvaron vagyok. Rádiósugarazhat, mert az óta hasogatnak az ízületeim. Azt vettem észre, hogy az antennám rúdjára egy másikat szereltek. Azóta azt kell néznem, amit a felettem lévő akar. Hasonló feljelentések tucatjai záporoznak a Magyar Posta Zavarvizsgáló üzemének címére. „Szomszédkuss hungarikusz”. A zavart vizsgáló munkatársak, olyan latinos tudományossággal becézik azokat a visszatérő kedves ügyfeleket, akik nem nyugszanak a szomszédoktól. A klasszikus államvédelmi hatóság már nem a régi, a hetvenes évek állambiztonság emberei már kifinomultan, dörzsöltek. Nem ülnek fel minden, csip-csup, rágalmazó, ártó névtelen levélnek. Kell egy hatóság, egy komoly intézmény ahol eláztathatjuk, bemárthatjuk a haragosunkat. Sebaj, ha rádió, tévé vételi zavarokat kutató üzemet nem éppen erre alapították.
Jánosházi Dénes üzemvezető türelmes megértő, gyakorlott pszhilogusként osztályozza, szignálja a bejelentéseket. Mezey Béla, Vizkeleti István és Krisztián Péter rádióhullám mérő műszerekkel járják a régiót. Terike, Krasznai Józsefné elővéd az ügyfélszolgálaton. Rutinosan szűri a komoly panaszt az ártó, nevetségestől. Ám bármilyen bődületes agyament vagy ufós történettel állnak elő mindennek utána kell járniuk. Igazából nem unatkoznak, mindannyian a szakmájuk szerelmesei, megszállottai. A fő cél, hogy minden előfizető – igen, emlékezetem szerint 75 majd később 100 forintot – pengetünk a műsorszolgáltatásért – tökéletes minőségű hangot és képet kapjon.
Az üzem dolgozói kellemes, szolgálatkész interjúalanyok. Így aztán még a kelleténél is jobb a píárjuk a lapban. Így tudom meg, hogy nem minden panaszlevél alaptalan. Vidéken az ezermesterek még maguk barkácsolják az elektromos hegesztőt, s a terménydarálót, de még a parkettkefélőt is átalakítják fűnyírónak. A házi készítésű masinákról hiányzik a zavarszűrő. Így aztán ha a szomszéd garázsában kékes fények villognak, eltűnik az Orion, a Duna, a Munkácsy, a Carmen vagy a Tavasz televizó képe. Az URH adás még várat magára, középhullámon pedig kifogástalanul recseg a mekmester darálója vagy szivattyú motorja.
A vizsgáló zöld postás kocsijukkal szorgalmasan róják a megye útjait. Boldogok, ha felfedezik a hiba okát, még akkor is, ha faluhelyen egy óráig kell magyarázni az új tévé tulajdonos néninek, bácsinak, hogy a készülékhez antennaként kevés egy egy kétfelé hasított vezeték. Igen a varázsszemes világvevőhöz elegendő volt, de ugye ez már bonyolultabb technika. Segítenek, nép nevelnek.
Majd elköltöznek a főutcáról a Széchenyi út 38 szám alól a Jókai lakótelepre. Jobban szem előtt vannak. Nő is a forgalom. A nyolcvanas évek elejétől már CB rádiózás minden gondja a nyakukba szakad. A központban, a budai Ostrom utcában, a szép emlékű Turi Kovács Attila és Pete József igazgatók mindenáron gátat akarnak szabni a civil rádiózás terjedésének. Behozatali, forgalmazási engedély erkölcsi bizonyítvány meg miegyéb kell az üzemeltetéshez. A lényeg, hogy minél bonyolultabb és körülményesebb az eljárás annál kevesebben hajtanak a CB rádióra. Persze akik ezeket a procedúrákat kieszelik, még nem tudják, hogy a rádiótelefon megjelenéséig semmitől se rettenünk meg. Él bennünk a közlési vágy, a kommunikációs éhség mindent elsöprő méretű. Hiszen a normális vezetékes telefon, amin a Lajtán túl már a lakás tartozéka nálunk még egy perspektivikus, szociális valami. Úgy várunk a piros fehér tárcsásra évekig, mint a Merkúr ígérte Trabantra, Wartburgra.
Jánosháziék fuldokolnak a munkában. Jönnek a CB-s zavarok. A komolyak. A tuningolt és az überelt készülékek generálják, ontják a panaszt. A belvárosi fogorvos is betelefonál. A kölcsön lemezét másolná szalagra amikor – a hangszóróban – kocsit keresek az Avasra, van szabad kombi – harsan fel a taxis diszpécser – az Aida nyitányával sztereóban. Ez a vég, vagy a kezdet. Máig se tudják eldönteni. A nyugdíjas, zavart vizsgálók. Szántó István boon.hu