„ő látta meg bennem először azt, amit anyámnak kellett volna, ott voltak a színpadon hétkor, a fegyverhordozó a versruhában, a ruhakölteményben, Tamás diadallal és megvetéssel a szemében, valamit nem vettünk észre a jövőből mi, akik mindig előre, sohase hátra, nem tudta sem ő, de én sem, hogy nem látjuk egymást többé az életben” – Király Tamásra barátja, Bárdos Deák Ágnes emlékezik.
azon az éjszakán, amiről csak másnap derült ki, hogy az az éjszaka volt, hajnali két óra tájban fuldoklás ébresztett, rémület, végül is beteg lennék, de nem ennyire, torokfájás, köhögés, láz semmi, de mi ez a gyötrő szorongás, ami néhány órán át, mint mára kiderült, épp Tamás meggyilkolásának idején forgolódásra és magam elé meredésre késztet, olvasásra, lámpa le- és felkapcsolására, egy repülőgépre gondolásra, valami elszáll, ellibben, a függöny mozdul vagy csak a fények az utcán, az elsuhanó hajnali autók reflektorainak villanása a szobám falán, talán csak ennyi, tényleg betegség lesz ebből a néhány napos levertségből, talán holnap mégis fel kéne kelni, megnézni, hogy van apám, anyám és várni egy telefonra, aztán a másnap, súlyos szürkeség, nem jön a tavasz, hideg lesz mindig, nyirkos sötét, állok és várok egy belső hangra, hogy mondja, szedd már össze magad, ennyi az élet, nem mindig játék, néha merénylet a minden ellen, néha megnyugszol, néha, mint most is, lassan vánszorogsz a jéghideg fürdőszobába,
ezen a télen mennyire fáztam, fáztam az utcán, fáztam az ágyban, állok a zuhany alatt, szerencsés vagyok mégis, a forró vízsugarában érzem, ahogy az erőm visszatér minden hajszálamba és tetőtől lábig eltölt az élet, ez van a vízben, ez van vasárnap, fésülöm, tépem a hajam, kefével, szakadjon kifelé, mind, ami nem tud maradni úgyse örökké, és aztán anyámnál újra az étel, gyógyító leves öt nap után, és az asztalnál két falat között jön a telefon, ordít a haver, mi ez az egész, hogy agyonverték, a kit, hát a kit, hát a Király Tamást, valaki mást, nem, valami vicc lesz, a neten bárki bármire képes, de nem, mert a gép előtt ül és olvassa, meghalt a király, a Király Tamás, Jézus az égben, mért mindig Jézus, mennyire nincs szó, mért mindig Isten, és aztán mégis a kurva anyád, a kurva anyátok, a kurva élet, nem jön a sírás, csak telefonok jönnek a hírrel, az ugyanazzal, a sose mással, hogy tényleg nem él már a Király Tamás, mi az, hogy tényleg, és mi az, hogy vége, a teste nem lesz csak, és ez a csak fáj, meg, hogy előtte haragudtam, és ő is énrám, először tényleg, és igazán és csakugyan, Párizs előtt nem vettem észre, mennyire futna, rohanna, merre, sohase hátra, kergetne szinte magától el, titkos legyen az összeomlás, Erdős Virágnak csinált, ez egyszer egy nap alatt titkos ruhát, pedig rengeteg volt a dolga Párizs előtt, Ági drága, a Párizs előtt már Párizs utánra készült, a nagy divatshow-ra, az Elle-szervezésre, az autodidakta gyöngyösi srác a kifutó fényeit látta a Baross utcából mindig, meg-megállva, ha nem is mutatta, sőt, épp ellenkezőleg, tagadta majdnem, távol áll tőlem minden hiúság vagy mégse’,
elkészült mégis a ruha Virágnak, taxit ajánlottam a szállításra, de gőgösen visszautasított már mindent tőlem, a Király gyalog jár kedves fegyverhordozói társaságában, gyalog jönnek a Barossból a Királyba, ja, ja a taxi csak snasszul a Paulay felől hozná, ami közelebb lenne pár lépéssel a Gödörhöz, pár lépéssel a halálhoz, pár lépés mit számít egy gyöngyösi srácnak, ne sürgesse senki, még én sem, neki nem számít semmise már, időben ott lesz, szinte fenyegetően mondta a telefonba, talán mert a taxipénzt, mondom, nem lehet majd kiváltani ezzel a sétával, a pénz a taxira van, kell az a számla, nem kell a taxi, ágidrága, így, kisbetűvel, tudott kegyetlen lenni, mint a selyemsál, ha rosszkor, rossz kéz tekeri nyakadra, ott leszünk hét előtt öt perccel, ágidrága, fájt nagyon, hogy nem vett többé ÁGI számba, pedig ő látta meg bennem először azt, amit anyámnak kellett volna, ott voltak a színpadon hétkor, a fegyverhordozó a versruhában, a ruhakölteményben, Tamás diadallal és megvetéssel a szemében, valamit nem vettünk észre a jövőből mi, akik mindig előre, sohase hátra, nem tudta sem ő, de én sem, hogy nem látjuk egymást többé az életben, hogy nem lesz többé, aki sohasem adja fel, aki mindennap új erőre kapva új ihletre, új elgondolásra ébred, nap mint nap legyőzve saját magát, s míg a lakásán körömollóval és pengével dolgozott a durva vörös műanyag lapon egy férfi és egy nő, vagy ki tudja, hányan az ég felé s a köldöktájra mutató kígyóvonallal bíbelődve, ő a fényben megfürdött, először és utoljára azon a színpadon, ahol egymáshoz simulva a póz kedvéért, Lenke gépébe nézve távolabb voltunk egymástól, mint valaha, vajon mi történik most a szobában, ami Tamásnak úgy állt, oly fessül, mint senki másnak egy lakás, a sok barát előtt terülj-terülj asztallal és a kerevettel, ami luxusnak tűnt, bőrrel és szegeccsel, lomtalanítással jöttek mind a tárgyak az arannyal és szikrázó üvegkövekkel díszes ajtófélfa diadalívén át be a világítóudvarra néző királyi szobába, ahol a ruhák fényesen, mozdulatlanul vártak a testekre, akik, ki tudja, épp hol, merre jártak, szebbnél szebb lányok és fiúk meztelen karjai és a hátak, a nyúlánk ifjúság a feszes bokákkal, mindez a máé, mit hoz a holnap, százezer újság, ötlet soha már, az álom a máé, a múlt soha nem volt, a jövő meg itt van, durva selyemsálból nyakravalót köt, Tamást az idő magával vitte, belevagdosta a szívószálból hasogatott műszempillákba, az élettelen rebbenésbe, a műanyagba, a pirosba és az aranyba, a feketébe, az összes színekbe, amik csak attól voltak talán, hogy a szemét rájuk nyitotta, eddig, lekésett róla a tavasz
Bárdos Deák Ágnes litera.hu