Egyike volt azoknak a nyugaton született fiataloknak, akik a kilencvenes évek elején idejöttek, és itt ragadtak. Két év sem telt bele, és már gyönyörűen tudott magyarul. Még azt is tudta, hogy „köménymagos kelkáposzta főzelék”. Jó barátok lettünk, sok szép kalandot éltünk át, olyan volt ő nekem, mint egy nyitott ablak arra a világra, ahová a szocializmus alatt eltöltött harmincöt évem alatt nem láthattam rá.
Szerettem olyan országban élni, ahol ő is itt van velünk. Szerettem, hogy kapok tőle valamit, ami itthon nem terem. És szerettem, hogy adhatok neki valamit, amiről talán neki nem volt addig fogalma, amíg itt le nem táborozott. Most eladja a lakását, és megy. Vissza. Még az ívet is mutatta a kezével, ahogy a repülő majd elviszi innen. Elege lett. Azt mondja, régebben ő volt az ország egyik legnagyobb propagátora, minden külföldi barátjának áradozott, hogy milyen jó itt, nálunk. Egy ideje már nem áradozik. Zavarja a gyűlölködés, a szélsőséges eszmék ébredése, a gorombaság, a feszültség, a félelmükben bezárkózó emberek sokasága.
Rossz kedvem van. Bezáródunk. Elveszítjük a kapcsot, ami a civilizált világhoz köt bennünket. Jégtáblánk leszakad a kontinensről, és sodródunk a ködben. Ezt jelenti nekem, hogy a barátom végleg haza költözik. Pedig már azt hitte, itthon van.