…és nem szabad elgondolkodnunk  rajta, hogy mit miért teszünk, mert egyszeriben lehetetlenné válik, hogy bármit is tegyünk. És nem szabad elgondolkodnunk arról sem, ami körülöttünk történik, hacsak nincs hozzá erőnk, hogy abban a pillanatban, amikor megismerjük azt, ami körülöttünk történik, abban a pillanatban szakítsuk meg azt a gondolatot, magyarul, hogy abban a pillanatban öngyilkosok legyünk. A gondolkodás művészetében az a művészet, hogy a gondolatot épp a halálos pillanat előtt szakítsuk meg. Csakhogy senki sem tudja, melyik a halálos pillanat. Mert lehetséges, hogy a halálos pillanat már bekövetkezett, csak nem vettem észre…? Vagy a halásos pillanat még nem következett be, és nem is fog bekövetkezni, amilyen feltételezgetésekre – valljuk be – nem hagyatkozhatunk.

 

… de az öngyilkosságon kívül van egy másik változat, amelynek szintén előfeltétele a halálos pillanat eljövetele: az eltávozás. Más országba távozás. Kivándorlás. Emigrálás. Disszidálás. Megszökés. Lelépés a zárt osztályról. Csakhogy nagyon kevesekben van meg az erő, hogy feladják ellenkezésüket, és elmenjenek abba az országba, mely jóindulattal befogadná őket. Inkább megölik magukat a saját hazájukban, mert a saját hazájuk iránti szeretetük erősebb annál, mint azok az erők, amelyek arra ösztönözték őket, hogy elmenjenek egy másik országba, és ott műveljék tudományukat, művészetüket. Az ember sokszor éveken át tűri, hogy megalázzák, és ő maga is megalázkodik a bürokrácia előtt, amelynél visszataszítóbb nincs is a világon. És végül kénytelen rájönni, hogy olyan államban él, mely – mondjuk ki habozás nélkül és ne legyünk kíméletesek az efféle állammal szembe, hiszen az sem kíméletes velünk -, szóval, a szóban forgó állam gyűlöli a tehetséget.( Lásd: Nobel-díjasaink.) Mert ebben az államban csak a bárgyúságot és a dilettantizmust oltalmazzák és pártolják. Példák százait látjuk erre. És még ez az állam tart számot az un. kultúrállam megnevezésre! Ne ámítsuk magunkat, és mondjuk ki, még ha nehézségeink is származnak belőle, hogy ez az állam híján van minden értelemnek és érzelemnek. De vannak, akiket szerencsétlenségükre szakmájuk és nyelvük odaláncol ehhez az államhoz, és ettől mozgásképtelenek és tehetetlenek. Azt pedig tudjuk, mit jelent az, ha valaki minden érzékével olyan országot szeret, amely ahelyett, hogy segítene az embernek, mindent megtesz, hogy elpusztítsa. És miután elpusztította, kanonizálja. Csak akkor jár az ember temetőbe, ha olyan embert temetnek, akit az állam kergetett öngyilkosságba. Gondoljunk csak bele, ezek az emberek kiugrottak az ablakon (Kézdi Gyuri, Rozsos István), vízbe fulladt (Bertók Lajos), vonat alá vetették magukat (József Attila, Latinovits), halálra itta magát (Balkai Géza és sokan mások), vagy éppen felakasztották vagy agyonlőtték magukat, mert úgy érzeték, hogy ez a mi államuk cserbenhagyta őket, és az állam valóban cserben is hagyta őket. Ha tehát a mérleg egyik serpenyőjébe az ország szépsége és szerethetősége kerül, a másikba pedig az állam aljassága, akkor az öngyilkosság lesz az egyenleg.

…és az embernek már csak természete, hogy szaporítsa is a bajt. És az egyén alig töpreng azon, hogy ha gyereket csinál, szaporítja a szerencsétlenséget. És ha a gyerek megvan, akkor többnyire az állammal fizettetik meg az önszántukból csinált gyereket. A sok millió teljesen önként csinált gyerekért az államnak kell fizetnie, akik, mint korábban említettem, nem hoznak mást a földkerekségre, mint szaporított bajt és szerencsétlenséget. Nem szabad tehát, hogy a gyerekcsinálókat megkíméljük attól a szemrehányástól, hogy gyerekeiket teljesen fejetlenül és a legközönségesebb és legalantasabb módon csinálták, jóllehet, mint tudjuk, ők maguk, a gyerekcsinálók nem fejetlenek: ott van a nyakuk felett, mint hímtagon a makk. Az államnak ez a teljességgel hamis, un. szociális támogatási mániája hibás mindebben (mely államról tudjuk, hogy korántsem szociális, inkább azt kell mondani róla, hogy a lehető leggusztustalanabb módon szociálisnak hazudja magát.) Elvégre az állam felelős azért, hogy szigorúan megbüntesse a felelőtlen gyerekcsinálókat! De nem, ő inkább pártolja a bűnt. A parlamentnek és a képviselőknek lenne feladata, hogy törvényeket hozzanak a fejetlen gyerekcsinálás ellen, a legsúlyosabb büntetést vezesse be és szabja ki. Akkor igen előnyére változna meg a világ.

… az emberek csupán bebeszélik maguknak, védtelenségnek álcázott alantasságukban, hogy igényt tartanak az életükre, holott a valóságban gyűlölik az életüket. Mégis bebeszélik maguknak, mert nem akarnak belepusztulni abba a szigorú ténybe, hogy mit sem utálnak jobban, mint az életüket. Vagyis alapjában mit sem utálnak jobban, mint a felelőtlen nemzőiket és szülőiket, akár elszakadtak már tőlük, akár felnőtt kiskorúként együtt élnek velük.

… összefoglalva a fentieket: lehetséges-e egyáltalán ennyi védtelenség és ennyi nyomorúság; teremthet-e a természet ennyi szerencsétlenséget és ennyi iszonyatforrást? Tanúsíthat-e a természet ennyi kíméletlenséget a legvédtelenebb és legkiszolgáltatottabb teremtménye, az ember iránt?! Meddig tartható fenn ez a határtalan ötletgazdagsággal létrehozott szerencsétlenség…?

A fenti mondatokat a most készülő, legpesszimistább regényemből, a LEVÉLREGÉNY-ből idéztem. Ezekre a gondolatokra építettem fel az eltávozás szenvedéstörténetét, mely tulajdonképpen a VADŐRVÉR folytatása: miként boldogul vagy boldogtalanul Élő Gábor külföldön. Mondhatnám tehát, hogy fikció. Mondanám is, ha nem tudnám, hogy a legszigorúbb és legkegyetlenebb valóság. Majd megjelenik valahol, valamikor, amikor már mások is felismerik, hogy a pesszimizmus nem más, mint a legreálisabb tisztánlátás, megvilágosodás… Egyszóval a rövid úton való megőrülés.

Idén megjelenik a VADŐRVÉR című regényem, illetve már meg is jelent: a Nimród vadászlap megvette, és részletekben közli; az első rész megjelent a márciusi számban, könyv alakban pedig az év második felében kerülhet kézbe. A SZÍNÉSZNŐT VADÁSZTAM pedig a Magvető Kiadónál van, hamarosan választ kapok tőlük.

Calvero