1953 szeptemberében nyolcvanezer néző  volt kíváncsi a Magyarország–Szovjetunió atlétikai viadalra az újonnan átadott Népstadionban. Ez akkor nézővilágcsúcs volt, hiszen előtte soha ennyien nem szurkoltak atlétikai versenyen, ma pedig egyenesen elérhetetlen álom.

Az 5000 méter esélyese az egykori tengerészgyalogos futó, a szovjet Vlagyimir Kuc volt, aki világcsúccsal akart nyerni. Kuc nagyon bekezdett, vagy százötven méterrel elhúzott, ezért úgy állt a dolog, hogy az alacsony termetű magyar Kovács József, népszerűbb nevén Bütyök csak statiszta lesz a nagy szovjet futó mögött. Háromezernél azonban Kovács iramot váltott, és s a nézőkben felcsillant a remény.

„Hajrá, Bütyök! Mindent bele!” – kiabálták felállva az emberek, és az olimpiai ezüstérmes magyar ettől valósággal szárnyakat kapott. Kuc azonban csengetéskor még mindig vezetett vagy 35 méterrel. Az arénában zengett – az azóta kikopott – „Huj, huj, hajrá! biztatás. Az utolsó körben aztán Kovács Bütyök beérte, majd megelőzte a teljesen kifulladt szovjet versenyzőt. A közönség hangorkánja egyszerűen átfújta magyar fiút a célvonalon.

Valami ilyesmi történt tegnap Diósgyőrben. Az ellenfél ajándékba kapott tizenegyessel egyenlített, a bíró ráadásul kiállította egy emberünket. A félidőben még keseregtünk a betonkaréjon, ám a pályára kijövő 10 főre olvadt csapat első megmozdulásaiból látszott, hogy ezek a fiúk nem az eredmény tartásáért játszanak. Győzni akarnak! Nem tudom, miből, de valahogy megérzi ezt a közönség. Talán abból, hogy hogyan ront rá a játékos az ellenfélre, hogy nem volt elveszett labda, egyszerre többen robbantak bele egy kapunkra tartó lövésbe. De, amint megérezte a közönség, hogy ez az a játék, amit mindig is látni szeretne, azonnal vette a lapot. Ismét megtörtént az a csoda, amiért Magyarországon irigylik a Diósgyőrt. A kiállított játékos helyén a szurkolótábor játszott. Az acéltartókat is megrengette az egyre erősödő hangorkán, ami szemmel láthatóan még nagyobb odaadásra serkentette a pályán lévőket. A csapat légifölénnyel a hátában egyszerűen begyömöszölte a kapuba a győztes gólt.

Szokás szerint ezrek várták meg a „Hé, fiúk”-at. Néztem a csapattal ünneplő labdaszedő gyerekeket. Adja meg nekik a jóisten, hogy átélhessék életükben azt az élményt, hogy az ő sikerükért mások szorítanak. És nem csak a futballpályán.