A sétámat folytatom tovább az Andrássy utca főútvonalától délre, a számozott utcák által határolt terület alatt, a Fürdő utca 4 számig, ahol is a NESTLÉ Csokoládégyár diósgyőri üzemét találhatjuk. „A NESTLÉ Svájc és a világ legnagyobb élelmiszer- ipari vállalata. 1991-ben a Nestlé megvásárolta a szerencsi és a diósgyőri gyárakat, majd megalapította a NESTLÉ HUNGÁRIA Kft-t. A diósgyőri gyár az egyetlen üreges figura-gyártó üzem a Nestlé világában. 1989-ben készült az első Nestlé csoki a diósgyőri gyárban. A kezdetben ételgyárként üzemelő diósgyőri üzem 1962-ben kezdte meg a csokoládé és ostya gyártást, később a megnövekedett igények miatt más profilra volt szükség. Ezért 1978-tól egy korszerű, csak csokoládét gyártó üzem jött létre”. (forrás: a gyár honlapja).
Itt volt található a Fürdő utca 15 szám alatt régen, a Kenyérgyár is.
Most pedig elérkeztem a volt DIMÁVAG gyárterületére, amely üzemnek hasonló végzete lett mint az L.K.M. -nek. „Ez a gyár a hazai vezető hadi és gépipari cégnek számított a múltban. 10 évi erőltetett vegetálás után 1990-ben felszámolták. Itt is több mint 10 ezer ember és családjaik élete vált egyik napról a másikra megkérdőjelezve, ill. a Munkanélküli Hivatal „törzsvendégeit” gyarapították ők is. Ez a két óriáscég egy nagy területen osztozott, mert a 2-ik világháború előtti években még egy üzemnek számítottak. Majd 1948-ban különváltak és önálló életet kezdtek élni. Miután különvált a kohászati üzemtől úttörő munkát végzett, mert exportképes szerszámgépeket gyártottak sorozatban, úgy a szocialista mint a tőkésországok piacaira is. Kiváló, jól konstruált és abban az időben még nagyon modernek, újnak számító szerszámgépeket gyártottak. Különböző forgácsológépeket, lemezollót, dróthúzógépet, kábelgyártógépeket és sorolhatnám még sokáig. Ezek a termékek igencsak keresettek voltak a világ sok országában”. (forrás:részben Wikipédia). Én személy szerint is kötődtem egy kicsit ehhez a gyárhoz, mert a 60-as években gépipari technikumot végeztem, és a nyári 1 hónapos gyakorlati tapasztalatainkat minden nyáron ebben a gyárban szereztük meg??? Felejthetetlen emlékeim vannak erről az időkről, bár a gyár előremenetelében nem sok vizet zavartunk. Mint kisdiákok inkább csak nézelődtünk, hisz a szakmunkások teljesítménybérben dolgoztak, így a gépeik közelébe sem engedtek minket. Inkább zavaró tényezőként bóklásztunk mi ott, és nem igazán öregbítettük ennek a kiváló gyárnak a hírnevét. Nálunk a technikumban akkor még a világháború előtti kiszuperált szerszámgépek voltak, azokon tanultuk a gépipargyártás menetét. De nekünk az akkor még teljesen laikusnak számító kezdőknek ez is megadta az alapot. Ezért fáj nekem ennek a gyárnak is a tragédiája.
A Kerpely Antal utcán már a régi időktől kezdődően is, itt találkozhatunk a Diósgyőri Rendelőintézet Járóbeteg Szakrendelőjével (MISEK). A rendelőintézetben az évi átlagos betegforgalom 110-120 ezer fő. Miskolc III. kerületének a lakossága kb. 70 ezer fő. Itt is sokféle szakrendeléssel és igen korszerű ellátással kezelnek, és gyógyítanak.
Egy kicsit továbbsétálva a Kórház utcán található a Diósgyőr-Vasgyári Kórház elég nagy területe. „A napjainkban Diósgyőri Kórházként ismert épületegyüttes különleges történelmi múltat tudhat magáénak. A Trianoni Békeszerződés utáni Magyarország területén még meglévő 20-ik század elején épített, öt bányatárspénztári kórházak egyike. Ez a kórház a Magyar Királyi Vas és Acélgyár Bányatárspénztár tulajdona volt 1950-ig, a pénztárak megszűnéséig. Minden alapvető biztosítási tevékenységet ellátott, az összes többi társpénztárral ellentétben. Ennek a kórháznak az eredeti épülete ma is szépen felújított formában a Kerekdombon áll, és még mindég kórházként üzemel. Az első világháború idején hadikórházzá alakult. 1989 után a kórházról levált a háziorvosi szolgálat. 2001-ben felújították az eredeti első kórházépületet. Körülötte található a múltban épült, „a Monarchia legszebb kolóniája”, minden szempontból mintalakótelepként. A telep építészetileg is értéket képvisel, a magyar tégla-architektúrájú építészet legszebb remekeivel. De mára már sajnos a lakótelep omladozik és szép lassan elporlik”. (forrás: a kórház honlapja). Ha jövő tavasszal átadják a Szentpéteri kapui új Csillagpont Kórház ultramodern épületegyüttesét, sok változás fog itt is történni, és a többi kórházaknál szintén, a részbeni áttelepüléssel.
Számomra ez a kórház életem első öt napjának, és földi életem kezdetének a helyszíne volt. Ebben a kórházban születtem a negyvenes évek második felében, egy orgonaillattal terhes májusi hajnalon. Itt, hunyorogva láttam meg a földi élet első fénysugarait, igaz hajnal lévén még csak mesterséges fényt. Drága anyámnak az orvos ismerőse itt dolgozott, az őt hónapokon át ellenőrző szülészorvos, tehát erre az alkalomra ide kellett bejönnie a szülés levezetése végett. Öt napot éltem így összesen Diósgyőrben. Igaz nagy csalódást okoztam anyámnak azzal, hogy leánygyermeknek születtem, mert ő elsőnek fiút szeretett volna, de hat év múlva ez a kívánsága is teljesült. Ahogy ő mondta nem igazán voltam szép csecsemő, nagyon sovány, ráncos, csúnyácska kisbaba voltam. Azon a nyáron a nyári melegben is könnyű takaróval fedte le soványka lábaimat a babakocsiban, mert szégyellte ezt mások előtt. Aztán egy év múlva minden megváltozott, előnyömre. Tehát a startom az életre, nem igazán volt sikeres. Diósgyőrt 1945 január 1-én csatolták Miskolchoz, de az én születési anyakönyvi kivonatomban és a személyi kártyámon is, diósgyőri születésűnek vagyok könyvelve, amit a mai napig sem értek, mert én egy kicsivel, de mégis jóval ezután az időpont után születtem. Na de ez legyen életem legnagyobb problémája, és ha csak ez lett volna, boldog ember lehetnék.
Egészen déli irányban a Gózon Lajos utca főútvonala alatt találkozunk a Mexikói teleppel és alatta a Mexikói völgyben a mészkőbányával. A Mexikói teleptől jobbra pedig a Ládi fateleppel, majd a Gorkij teleppel.
„Komlóstető a Vasgyártól délre a Bükk nyúlványára kapaszkodik fel egészen a gerincig, Miskolctapolca északi pereméig. Miskolc egyik városrésze, területe a Vargahegy Városrésszel együtt 8,60 km2. Kicsinysége miatt az Integrált Városfejlesztési Stratégia statisztikája együtt említi a Vargaheggyel, ami szorosan kapcsolódik hozzá, ahol a lakótelep és a nyílt beépítésű kertes lakóövezetek közös egységet alkotnak. A Vasgyári köztemető a Vargahegy lábánál található. Komlóstető a Vargaheggyel együtt a kohászok számára épített lakóövezet volt. Később Miskolctapolca irányában a hétvégi telkek is megszaporodtak és megjelentek a hétvégi házak is, amik idővel lakóházzá nőtték ki magukat. A terület természeti értékekben nagyon gazdag, szép vidék. A Vargahegyen létesült és működik a Miskolci Autista Alapítvány, az Autisták Családi Otthona.. (forrás: Wikipédia).
A Komlóstető felé vezető út jobb oldalán található az egykori Oxigéngyári Alállomás, amelyet jelenünkre már lepusztították és szétlopták.
Most pedig megemlékezem a Magyarországon élő lengyel nemzeti kisebbségről.
„Polak – wegier dwa bratanki, i do sabli, i do szklanki” azaz magyarul: „Lengyel – magyar két (jó) barát, együtt harcol, (s) issza borát”.
Ezt a történelmi valós háttérrel is alátámasztott mondatot mi magyarok sokan jól ismerjük.
Ennek a két nemzetnek az őszinte barátsága szinte egyedülállónak mondható, sok közös történelmi múlttal és hasonló megtorló szenvedésekkel alátámasztva. A két nép történelme és barátsága erősen összefügg. „Becslések szerint napjainkban 10-12 ezer lengyel nemzetiségű kisebbség él Magyarországon. A 18-ik században érkeztek hazánkban és leginkább az aggteleki karsztvidéken telepedtek le. Majd a későbbiekben Horthy Miklós, mivel összefüggő vadászterületet kívánt kialakítani, templomostól, házastól lebontatta falujukat és áttelepítette őket egy új helyre. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharcban, amely Bem József tábornokkal az élen több ezer lengyel tiszt és közkatona vett részt, az országunkban már itt élő többi lengyellel együtt, nagy lelkesedéssel fogadták a magyar forradalmat. Az Orosz- Lengyelországban 1863-ban újabb felkelés tört ki és több száz magyar küzdött a lengyelek oldalán, mint pld. Eszterházy Ottó lovaskapitány. A bukás után kb. 4.000 menekült érkezett hozzánk, szétszóródva országunk településein. Magyarországra a lengyel munkakeresők első nagy hulláma az 1880-as években érkezett ide. Miskolcon az olcsó munkaerőt elsődlegesen az építkezéseken és az akkoriban kibontakozó nagyipar foglalkoztatta, s ekkor alakultak ki a lengyel kolóniák.
Nyaranta pedig 8-10 ezer mezőgazdasági idénymunkás is érkezett. Amikor Lengyelországot lerohanták a hitleri Németország és a sztálini Szovjetunió csapatai 1939-ben, több mint százezer civil-menekült és katona talált menedéket hazánkban. 1939-ben a magyar kormány megnyitotta a határt a lengyel menekültek előtt”. (forrás: részben szabad enciklopédia). A magyarok kivételes segítséget nyújtottak a 2-ik világháború alatt nekik, s ezt ők máig őrzik az emlékezetükben. A lengyelek nem asszimilálódtak és nyelvükben még mindig őrzik a 18-ik századi archaikus formákat.
A 60-as, 70-es években mi is többször átjártunk Lengyelországba egy kis „bizniszezésre” is, ami akkoriban igen nagy divat volt. Ekkoriban barátkoztunk össze egy igen szimpatikus fiatal lengyel családdal, akikkel hosszú éveken át igen jó barátságot ápoltunk. Sokszor jöttek ők is hozzánk (ők ugyan mindig üzleteléssel is egybekötve, kijártak a miskolci bolhapiacra) és mi is többször elmentünk hozzájuk. Végtelenül melegszívű kedves emberek voltak. Többször meglátogattuk Kraków-t (Krakkó-t) ezt a műemlékekkel teli gyönyörű történelmi várost, Lengyelország volt királyi fővárosát (1795-ig). Ezenkívül a Lengyel-Tátra gyöngyszemét, az alpesi jellegű csodálatos síparadicsomot Zakopane-t is. Természetesen sok más helyszínt is. Maga a lengyel nép nagyon vallásos (nagy többségükben római katolikusok), amely őszinte és mély hit példamutató és tiszteletreméltó.
Mai sétámat itt most befejeztem, a következő barangolásom területe az Andrássy utca főútvonalától északra, az Előhegyi lakótelepen (volt Kilián Észak) és környékén lesz. Szívből remélem, hogy velem tartanak majd akkor is. Előző sétáim helyszíneinek a leírásait megtalálhatják ezen újság oldalán, a blognevemen.
Folytatása következik.
ok.ildi.blog