Az alapkérdés az előzetes regisztráció részleteinek nyilvánosságra kerülése után sem változott. Az új szituáció viszont, ha lehet, még élesebben rávilágít az ellenzéki politika hiányosságaira.

 

Az alaphelyzet ismert: mivel lényegében minden intézményt, posztot és pozíciót elfoglalt, a Fidesz politikája elleni tiltakozás egyetlen és utolsó demokratikus eszközének a választásokon való részvétel maradt. A választási törvényt jelenleg éppen ennek megnehezítése érdekében szabják–varrják rövid időn belül immár második körben. Teljesen nyilvánvaló, hogy a cél ismét nem egy társadalmi szempontból jobban működő szabályrendszer kialakítása: minden változtatást célzottan a 2014-es választások várható körülményeihez igazítanak. (Mivel addig még másfél év van hátra, ezért nem lenne meglepő, ha a jövőben is befutna néhány egyéni módosító, amely a mindenkori adott helyzethez igazítja a törvényt, és ha szükséges, persze az alkotmányt is).

Mindezzel kapcsolatban nem árt emlékezetünkbe idézni, hogy a választási törvény első körös Fideszre igazítását még a jelenlegi államelnök, Áder János végezte el, ezért túl nagy ellenállásra nem kell számítani a Sándor palota irányából, miként a többszörösen összerugdosott, megalázott és lefokozott Alkotmánybíróság végső elfoglalása is hamarosan befejeződik két hamarosan nyugdíjba vonuló alkotmánybíró Fidesz-kompatibilis cseréjével.

 

A Fidesz stratégiája tehát nyílt és egyértelmű. Érdekei érvényesítésében nem egyszerűen elmegy a falig (ahogy szépelgő politológusok szeretik jellemezni a hernyótalpas nyomulást), hanem ő maga szorítja falhoz a társadalmat. Nem tiszteletben tartja, hanem saját érdekeihez igazítja a demokrácia kereteit – szolgáltatás helyett kiszolgáltatottá tesz.

De mi a válasza minderre az ellentábornak? Egyáltalán látszik-e bármiféle érdemi reagálás részükről a kialakult helyzetre?

Bár az ellenzéknek az elmúlt két év során bőven lett volna ideje megtanulnia a leckét, és kidolgoznia valamiféle kommunikációs és cselekvési stratégiát, egyelőre úgy tűnik, erre teljességgel képtelenek. Úgy kommunikációban, mint intellektuális vagy szervezeti szinten a legkevésbé sem tűnnek váltásra képes ellenerőnek. Sokkal inkább hasonlítanak egy kissé megilletődötten szakadék felé ügető lemmingcsapatra.

És amíg ez így marad, addig érthető, hogy a szavazók miért tartanak tőlük (is) jelentős követési távolságot, és miért nem tudják magukhoz édesgetni a bizonytalanok soha nem látott méretű táborát.

De mielőtt az ellenzéki szereplőkre térnénk, elsőként nem árt megnézni, kit is kellene legyőzniük.

Orbán, az apostoli király

Orbán Viktor politikai pályája kétségkívül most ért a csúcsra. A Medgyessy-Gyurcsány éra bénázásának jóvoltából ölébe hullott kétharmados többséggel már-már megszállottan mindent elkövet, hogy tartósítsa hatalmát és felépítse saját politikai emlékművét.

Karrierjének iróniája, hogy afféle falusi Nagy Sándorként, minél messzebb jut a hódításban, a csúcson annál magányosabb, és annál inkább messzebb kerül azoktól az alapoktól, amelyekre politikusi imidzsét építette (ajánlott olvasmány: Karel Capek Nagy Sándor című novellája).

Az egykori kitartó, tanulékony, alkalmazkodó szervezőből és élénk vitapartnerből mostanra messianisztikus, kinyilatkoztató, konfliktusvezérelt pátriárka lett, akiben mára sokkal több az egykori Kádár, mint az egykori Lech Walesa. Orbán alig húsz év alatt lett saját maga reciproka, és vált a legkisebb lázongó pásztorfiúból zsémbes, öreg kiskirállyá.

Döbrögi legnagyobb tragédiája azonban az, hogy tudja, hatalma csúcsán Ispán és a hajdúk csupán a saját zsoldjukért szolgálják, az „ügyért” egykor vele indult harcostársai pedig (már akik megmaradtak, és nem lőtte főbe őket, vagy nem dezertáltak) bár hűségesküt tesznek neki, de jobbára saját szakállukra fosztogatnak.

Mindez persze törvényszerű: a nyílt cinizmusra és egyeduralkodásra épített birodalom cementje az ostobák számára a fanatizmus, az okosak számára a zsákmány. Így lett a Fidesz-kormány a második ciklus közepére a dilettáns rajongók és számító oligarchák társulatának zugszínháza. (Az első csoportot kiválóan jellemzi a szóvivőségig butuló Selmeczi Gabriella szenátorasszony, a fokozhatatlan lojalitása érdemeként külügyi főmuftivá emelkedő Szijjártó Péter, vagy épp szakmai és morális alkalmatlansága miatt örök hálára kötelezett, ezért főnöke becsvágyát legmélyebben átérző Matolcsy György. A második csoport kapcsán elég fellapozni a közbeszerzési értesítőket ill. Ángyán földosztási naplóját.)

Ekként lett Orbán a „one man show”-ként üzemeltetett Fidesz legnagyobb ereje és gyengesége egyben. Kétségtelen, hogy a feltett tét miatt most már nincsen más választása: vagy sikerül elfogadtatni az általa létrehozott principátust a plebsszel, vagy meg kell érnie a szégyent, hogy egyre többen a szemébe mondják: ma a Fidesz az MSZP.

És valóban, bár a kontextus nagymértékben különbözik, a Fidesz által gründolt kurzus szellemiségében, működésében és módszereiben egyre inkább a nagy kádári kísérlet tervrajzát követi, amely nem kívánt feltétlen imádatot, sokkal inkább a zsibbadt elfogadásra és a támogató passzivitásra alapozott mind a káderek, mind az állampolgárok részéről.

Orbán demokrataként, gazdaságépítőként és külpolitikusként egyaránt megbukott. Viszont továbbra is van egy erős fegyvere ellenfeleivel szemben, amire a belpolitikában számíthat (és most már kizárólag erre, a politikai belpiac megtartására koncentrál).

Mégpedig az, hogy Orbán még mindig az egyik legjobb hazai politikai kommunikátor. Ez nem csupán szónoki képességet jelent. Sokkal inkább azt az ösztönös politikai érzéket, amellyel megtalálja a hatalom megtartásához szükséges támogatói réteget, és ami még fontosabb, az annak megszólításához alkalmas nyelvet.

Az első ciklusban ezt a réteget az újra vágyó tüntető fiatalok jelentették, a másodikban a semmi újra nem vágyó békemenet szépkorúi. A fülkeforradalom jelenleg valójában ez utóbbiak fiatalkori slágerét játssza: fokozatosan visszaállítja a húsz évvel ezelőtti pártállami állapotokat. Érdekes megfigyelni azt is, milyen sokat vett át Orbán a Kádárra jellemző hangsúlyokból, egyszerre atyáskodó és közvetlen beszédmódból, amelyben egy kocsmai cimbora és a jóságos, apostoli télapó vonásai keverednek.

Orbán azonban nem egyszerűen populista, sokkal inkább illuzionista és hipnotizőr. A következetlenség és hazugság számára egyszerűen a győztes valóságformálás hatékony eszközei. Hisz abban, hogy az adott helyzetben kifejtett megfelelő intenzitású meggyőződés az ő oldalára állítja a hallgatóságot. És mivel a hitet magára irányítja („én”, „nekem”, „általam”), így bízhat benne, hogy a hallgatóság is hozzá alakít ki elköteleződést, és őt fogja követni, bármilyen szeszélyesen változó, cikkcakkos útról is legyen szó. A megfelelően kondicionált hívő épp úgy tud pl. tiszta szívből ellenezni bármiféle tandíjat, mint ahogy nem sokkal később támogatni az államilag támogatott ösztöndíjak teljes eltörlését.

Orbán tökélyre fejlesztette ezt a duplafenekű stratégiát, amelyben két teljesen különálló sávra bomlik a kommunikált és a tényleges cselekedet (emiatt is kulcsmondat értékű elhíresült állítása, miszerint ne azt figyeljék a vendég urak, amit mond, hanem amit tesz).

Ezen elköteleződés elmélyítésének eszköze a háborús beszédmód is, amely egyszerre erősíti a közösség érzetét (megtámadtak minket, szabadságharcot vívunk stb.), és acélozza az elhatározást: háborús időben nincs kétség, nyafogás, se lágyszívűség, kímélet. Mivel ezt a terepet ismeri, Orbán jól szerepel a csatákban, de képtelen megnyerni a békét. Neki harcra, ellenállásra van szüksége, ha kell, akár a föld alól is. (A nagy harcos imázsához azonban sehogy sem passzol a kicsinyes bosszúk iránti olthatatlan szomja, amely Plutarkhoszi hérosz helyett inkább műmájer kültelki verekedőnek mutatja Orbánt.)

A miniszterelnök környezete szintén igyekszik elsajátítani a vezér által kimunkált „duplagondolt” és „újbeszélt”, bár tehetség hiányában náluk sokkal kínosabb performanszokhoz vezet a szó és a tett nyilvánvaló ellentmondása (lásd pl. Selmeczi és a Fidesz képviselők: „a regisztráció könnyebbé teszi a választást”, sőt, „boldoggá tesz”nyökögéseit ).

De nézzük, kiket tud mindezzel szemben felvonultatni az ellenzék. Tekintsük először az MSZP vonzáskörzetét:

Mesterházy Attila, a tulajdonságok nélküli ember

(Akiket mélyebben is érdekel a típus, azok számára szívből ajánlom Robert Musil hasonló című kiváló regényét)

Az ellenzék legfőbb ereje elméletileg a Mesterházy Attila által vezetett Magyar Szocialista Párt. A helyzetről azonban sokat elárul, hogy az MSZP büszkeségének forrása jelenleg bevallottan az, hogy a párt még nem semmisült meg. Pedig de. A pártot még mozgatja ugyan a hatalmi váltólogikából visszamaradt fáradt gőz és a helyi szervezetek reflex-mozgása, de a Medgyessy Péter és Gyurcsány Ferenc által véghez vitt ámokfutás megsemmisített minden, a párthoz valaha fűzött illúziót, bizonyított minden előítéletet, sőt a meglévőket újabbakkal is tetézte.

Mesterházy Attila pedig megörökölt régről minden rosszat, cserébe nem hozott semmi újat. Kívülről nézve Mesterházy az induláskor felmutatott egyetlen erényét, hogy ő nem Gyurcsány Ferenc, a későbbiekben nem tudta továbbiakkal szaporítani.

A működése óta eltelt időben egyedül láthatatlanságával és jellegtelenségével keltett feltűnést. Az olyan karakteres bohócok, mint Orbán, Gyurcsány vagy Vona, és az olyan szürke intellektusok között, mint Bajnai vagy Schiffer, neki a legrosszabb párosítás, a szürke bohóc szerepe jutott. Nem lehet komolyan venni, komolytalannak viszont nem elég szórakoztató.

Munkatapasztalata kizárólag különféle politikai tevés-vevésben merült ki: az egyetem után rögtön miniszterelnöki tanácsadó Medgyessy mellett, a legkülönfélébb bizottságok ilyen-olyan tagja a sporttól kezdve a fogyasztóvédelmen át a gázvezetékekig. A kaméleon-természetű sikeres csinovnyik típusa, aki azonnal tudni fogja, mi a véleménye, amint megmondták neki (médiaajánló: Woody Allen: Zelig, Neurotic: Neked a divat mondja meg, hogy ki vagy).

Mivel szinte kizárólag ebben a politikai levesben szocializálódott, empátiája is ehhez mérhető. Kimutatható egyéniséggel nem rendelkezik, személyes hitelessége is ezzel arányos (ez utóbbiról valószínűleg nem is pontosan érti, miért lenne rá szükség). Mindezek végeredményeképpen leginkább valamilyen politikai célból gyűjtött színtelen, szagtalan semleges gázra emlékeztet.

Igazság szerint tökéletes Fideszes káderanyag, ilyen lehetett Pozsgay Imre fiatalkorában.

Kommunikációs képességeit is a fentiek határozzák meg, a bőbeszédű semmitmondás és a közhelysűrűség olyan fokát képes megvalósítani, hogy fellépése szó szerint éles metszésű lyukat képes vágni a memóriában. Meggyőzőképessége és kisugárzása mindezeknek köszönhetően egy álruhás krumplibogáréval vetekszik.

Aki ezt a politikust követni képes, az valószínűleg az élet más területén is vesztes.

Feri, a szomorú bohóc

Gyurcsány Ferenc már egészen biztosan beírta magát a magyar politikatörténet emlékezetes figurái közé, ha nem is az arany lapokra. A kétharmad és Orbán Viktor személy szerint is rengeteget köszönhet neki.

Pedig minden jól indult: a rendszerváltáskor az izgága fiatalember maga volt a modernitás, igaz, hogy a… KISZ-ben, ami ugye alapvetően oximoron. Az abszurdra való hajlamát azután később is megőrizte.

Későbbi nagy ellenfelével hamar egymásra találtak, szinte az első pillanattól megvolt köztük a kémia, ahogy ez az 1989-es felvétel is bizonyítja:

A Medgyessy alatti ifjúsági és sportminiszterség Gyurcsány számára csupán bemelegítés volt, mégis előrevetítette a pancser pechvogel szerep később teljes virágában kibomló főmotívumait. Bár ekkoriban munkája nem sok izgalmas eredményt hozott, alig sikerült kifarolnia a nevetségesen kishal Zuschlag János körül kialakult botrány alól. (Sokat elárul az igazságszolgáltatás frusztrációjáról, hogy a sok százmilliárdos korrupciós nagyüzemben egyedül a piti és ügyetlen Zuschlagra sikerült lecsapnia ószövetségi szigorral.)

Később, a beköszöntő sikernek köszönhetően (miniszterelnökség, pártelnökség), Gyurcsány már a politikai cselekvés teljes spektrumán tudta érvényesíteni a személyiségéből fakadó káoszt.

Gyurcsány becsvágya és nárcizmusa csupán Orbáni mércével mérhető,állhatatlansága, túlmozgása és fokozott verbalitása viszont éppen ellentétes gyökerű. Míg Orbán számára a szónoki beszéd egy, a céljai szolgálatába állított hatékony célszerszám, addig Gyurcsány számára a nyilvános megszólalás alkalom az önünneplésre, csapongó beszédei sokkal inkább a határozott cselekvés tátongó réseit, és legfőképpen hiányát elfedő verbális paravánok. Ez legjobb fellépéseire (mint amilyen például az őszödi beszéd) fokozottan igaz.

Míg Orbán azért beszél, hogy miniszterelnök lehessen és maradhasson, addig Gyurcsány mintha azért akart volna miniszterelnök lenni, hogy beszélhessen. Ez a szerep ugyanis tökéletes keretet biztosított számára a látszattevékenységek tucatjainak körülbeszélésére. Mindennek forrása valószínűleg az önimádó pojácaság kiélésének olthatatlan vágya, amely szemmel láthatóan elemi erővel tör rá, minden nyilvános szereplés alkalmával.

Gyurcsány tragikomédiája abban rejlik, hogy a mai napig ennek a szerepnek a foglya. Érezhetően a mai napig abban a hitben él, hogy az őszödi körülmények szerencsétlen összjátékának áldozata lett. A mai napig a kiömlött tej miatt siránkozik és a legváltozatosabb csepűrágó módszerekkel próbálja reparálni a múltat (borítékba zárt listák, sejtelmes szivárogtatás a kiszivárogtatókról, és egyéb kartonból kivágott Zorró-kellékek).

Mindez sokat segít neki abban, hogy ne kelljen szembesülnie azzal, hogy az igazi probléma vele nem az őszödi beszéd volt, hanem a rossz kormányzás. Az egymásra dobált, végig nem vitt, reformnak hívott kapkodás, mely során a 8 reformprogram közül egy sem valósult meg. Még félig sem.

Az őszödi beszéd és a rá hivatkozó tüntetés-sorozat alibinek kiváló a bukáshoz, de csak eltakarja a lényeget. Gyurcsány a verbális hetvenkedéssel elfedett következetlenséget és a politikai tetterő hiányából kinövő káoszt testesítette meg. Mivel ez a kiszámíthatatlan csapongás és tétovaság állandó ingerült bizonytalanságot eredményezett (és nem csupán politikai ellenfelei körében), ezért ő volt az egyetlen, akit tulajdonképpen az is utált, aki nem gyűlölte.

Pedig ezt a státuszt eddig nem volt képes kiharcolni sem a pufajkás múltját blazírtan vállaló Horn Gyula, sem a nyugati demokráciát hivatalból elhárító Medgyessy Péter, sem darabolós elmebeteget kitüntetésre iszlám diktatúráknak átadó Orbán Viktor.

A lekonyuló ágban a kifáradó Gyurcsány még elérte, hogy az ok nélkül is nyakra-főre elővett fasisztázással felhozza és elfogadottá tegye a szélsőjobbot, majd a súgó, a technikusok és a nézők együttes akciójával végül letuszkolták a színpadról.
Ezalatt Orbánnak tulajdonképpen semmi más dolga nem volt, mint egymondatos stencilezett populista szórólapokat osztani a nézőtéren, és néha kicsit megdobálni a színpad hősét, ha az áldásos kampánytevékenysége közben kissé fáradni látszott.

Mindezen különbözőségeik ellenére Gyurcsány és Orbán szellemi értelemben nem ellenzékei egymásnak. Elitista, központosító és pozícióhalmozó hatalomgyakorlásuk, valamint azon meggyőződésük, hogy a demokrácia iránti elköteleződés kizárólag verbális magaviselet kérdése, mindkettejüket a Kádár-kor jellegzetes tanítványává teszi.

(Kettejük küzdelméhez ajánlott irodalom a Homérosznak tulajdonított Íliász-paródia, a Batrachomiomachia azaz Békaegérharc.)

Az első részben szubjektív megközelítésben ennyit az MSZP, DK ellenzéki forrásvidékéről.