A jobboldali újságírók nagyon  döntő többsége undorral és megvetéssel gondol a nácikra, primitívnek tartja a homoszexuálisok lebuzizását, és nem véli úgy, hogy „a cigányokkal lehetetlen együtt élni”.

 

Az elmúlt hetek makacs tendenciája, hogy az ún. jobboldali sajtót az ún. balliberális orgánumok csépelik, darálva az ismert szöveget, hogy az milyen genya, nemobjektív, szakmaiatlan, beszűkült. Tudom, hogy a mocskolódás fordítva is zajlik, tehát elöljáróban be kell valljam elfogultságomat. Tíz szép évet dolgoztam a Magyar Nemzetnél, ebből hatot főmunkatársként; személyesen ismerem a jobboldali-konzervatív értelmiség színe-javát, kivált újságírókat; nemcsak a Nemzetnél, hanem a HírTv-nél, a Magyar Hírlapnál, a Heti Válasznál is. Hadd legyen a bevallott elfogultság egyben a hitelesség biztosítéka is: itt és most olyan ember szól, aki belülről ismeri ezt a világot. Ahogy észrevettem, háromféle mítosz kering a jobbos újságírókról, ezeket veszem sorra.

1. A jobboldali médiát valójában a Fidesz pártköpontjában szerkesztik, tehát a jobboldali újságíró csupán parancsvégrehajtó.

Botorság. Ezeket a lapokat szuverén szerkesztőségek készítik; az értekezleteken, ahol a tartalomról döntenek, a szakmai szempontoké a fő szerep. A Magyar Nemzet számomra szabad műhely volt, nem egy olyan vezércikket írhattam, ami ellentétes volt a Fidesz-vezérkar aktuális álláspontjával. (Egyébként nem a Fidesz apologétája, hanem a ballib kormány kritikusa voltam.) Sosem kellett politikai megrendelésre dolgoznom. Nyilván, a jobboldal újságírói azt kívánják, hogy jobboldali kormányzás legyen Magyarországon.

Oriana Fallaci írta: „nincs semlegesség, csak szakmaiság és tisztesség.” Utóbbi kettő az egész magyar médiában, sőt az egész magyar Magyarországon ritka erény. Egyébként sehol nem hangzik annyi Fidesz-ekézés, mint a MN büféjében. Az újságírók döntő többségének nem a Fidesz, főként nem Orbán a szívügye, hanem a nemzeti-konzervatív gondolat.

2. A jobboldali újságírók buták, és nem értenek a szakmához.

Bődület. Rengeteg a jobboldali sajtóban a széles látókörű, mélyen művelt szakember, sőt a hiper-tehetséges újságíró. Máig hálás vagyok, hogy olyan mesterem lehetett, mint Fehér Béla, és együtt dolgozhattam Kristóf Attilával. Kétszer kaptam meg a Minőségi Újságírásért-díjat, és mindkétszer nyilvánosan fájlaltam, hogy csak néhány (Élő Anita, Farkas Adrienne, Bódis András, Szőnyi Szilárd) jobboldali kapta meg rajtam kívül. Lukács Csaba, György Zsombor, Torkos Matild, szegény-drága Szarka Ágota, Ugró Miklós, Tóth Szabolcs, Nánási Tamás, Dévényi István, Sümeghy Noémi, Margittai Gábor, Stumpf András, Kristály Lehel, satöbbi és satöbbi; elnézést azoktól, akiket kihagytam, de ötven sor sem lenne elég a kitűnő jobboldali újságírók, szerkesztők neveit felsorolni. Szakmai kvalitásban a jobboldal sehol sincs elmaradva a balliberális sajtó mögött. Ugyanúgy megvan a hír-téma- és problémérzékenyég, a kérdezni és írni tudás, a szituatív reflexek, a tényszerűség és pontosság. És persze, ugyanúgy esnek hibák, benézések is.

3. A jobboldali újságírók igazából rasszisták, antiszemiták, nácik stb.

Agyrém. Vannak olyan jobboldali újságírók, akik nyitottak a szélsőségekre; őket egy rendes jobbos-konzervatív értelmiségi körben nem is látják szívesen. A fent említett egy évtizedet úgy dolgoztam végig a jobboldali sajtóban, hogy egyetlen tételes antiszemitával vagy fasisztával nem beszéltem. A jobboldali újságírók nagyon döntő többsége undorral és megvetéssel gondol a nácikra, primitívnek tartja a homoszexuálisok lebuzizását, és nem gondolja, hogy „a cigányokkal lehetetlen együtt élni”.

Egyébként a magyar jobboldal sokkal plurálisabb, mint ahogy azt ballib közönség képzeli. Igen komoly kérdésekben vannak szemléletbeli ellentétek és olykor hangos veszekedésekig fajuló viták. Én pl. messze nem értettem egyet minden cikkel, ami az MN-ben jött, de nem is kért senki senkitől totális egyetértést. A szerkesztők feladata az volt, hogy érdekes, aktuális, és a lehető legjobb minőségű anyagokat hozzák – persze nem olyanokat, amitől a jobboldali olvasótábor azonnal lemondja az előfizetést. Azért pedig nem kéne egy lapot kárhoztatni, hogy az olvasóinak ír.

Apropó: ha én olvasó lennék, föltenném a kérdést: ha ilyen szép és jó a jobbsajtó, miért kellett eljönnöd onnan, Gyuri? A válasz: nem kellett. A jobbsajtó sem szép és jó, csak nem rosszabb a másik oldalnál. Azért mentem el, mert egy: rá kellett jönnöm, hogy amit gondolok a világról és a társadalomról, nem fér el a jobboldalon – meg a balon se. Kettő: a jobboldali sajtótól nem várható, hogy szigorú kritikával illesse a jobboldali kormányt, én viszont ezt teszem, amíg úgy látom, hogy rossz irányba kormányoz.

Summa: nem egymást kéne csesztetni, kollégák, inkább a politikusokat. És jó lenne, ha a szakmai szolidaritásnak legalább a minimuma megvolna, vice versa.