A képújságot nézem. Szemem dörzsölöm.  Jól látok? Risztov Éva – olimpiai bajnok? Előbb csordogálnak a hírek, majd megállíthatatlanul dőlnek. Kiderül, hogy az újságírók egy része oda sem ért, mert ilyen, meg olyan a londoni közlekedés. De az igazságról kevesen írnak. Fabatkát sem adtak Risztovért. Pedig ő a magyar sportember sorsának ritka kivétele.

 

A londoni aranyeső láttán bevillan, hogy mennyi ma Magyarországon a teljesítmény becsülete. Pedig nem mindenütt van így. A német kisvárosban, ahol éltem, a kiskocsmában feltűnt egy jól megtermett fiatalember. Ötven körüli lehetett és amíg asztalához ért, az emberek összenéztek a háta mögött. A tekintetekből látszott, hogy nagy tisztelet övezi. Ki ő? – kérdésemre a pincér megsúgta, hogy nagy ember, a város szülötte, még az olimpiát is megjárta. Aztán eszembe jutott a mi Szűcs Lajosunk, aki ezüstérmes volt súlyemelésben, a müncheni olimpián. A városházán portáskodott, hogy éhen ne haljon és alig volt ember, aki ráköszönt volna az egykori olimpikonra.

Aztán itt van ez a lány. A legnagyobb tehetségek között tartották számon. Megvan Egerszegi utóda – mondták. Aztán jöttek a második helyek. Három világbajnokságon, hat (!) kontinensviadalon. „Ezüstös lány” címet ragasztottak rá. Ez a jelző a mi szép hazánkban örökös lúzert jelenti. Tetszenek érteni, mert nem aranyos, tehát vesztes. Elképzelem Risztov Éva átsírt éjszakáit, tehetetlen dühét. Aztán egyszer csak azt mondta: elég! Velem ne szórakozzanak azok, akik még a gyerekmedencébe is csak úszóövvel merészkednek. Abbahagyta.

És újrakezdte. Benne erősebb volt a dac a keserűségnél. A vége ismert. Nem a medencében, hanem egy 19 fokos tóban valósította meg gyerekkori álmát.

Tanulság? Soha ne add fel! Néha sikerül. Úgy, mint Risztovnak!

Kedves Éva! Köszönjük, hogy reményt adtál egy országnak, ahol zömmel „ezüstös” emberek élnek!