Ez a címe annak az amerikai filmnek, melyben Harvey Keitel játszotta a főszerepet, a mocskos zsarut. Aki, mocskos zsaruként birtokolt állása mellett drogdílerekkel haverkodott, leszopatta magát útszéli nőkkel, kiket azzal zsarolt, hogy… ismerjük itthonról. De az a mocskos zsaru nem érte be ezzel, mocskosságából még komoly anyagi hasznot is szándékozott húzni: védelmi pénzt szedett, negyvenkétévesen nyugdíjba ment, utána biztonsági őrség, verőlegénység…
Kétszerannyiért.
Én is láttam néhány mocskos zsarut. Először is a hetvenes években, amikor vállig érő hajjal, budapesti egyetemistaként mentem a kiskörúton, este tíz felé, amikor két mocskos zsaru belém kötött.
– Személyigazolvány…?!
– Nem, az nincs.
– Hogyhogy nincs?!
– Útlevél.
– Maga külföldi?!
– Igen. És földi. Az ön földije. Mert az elszakított területek rabmagyarja vagyok.
– Hogy…? ( a képen elbutult arc.)
– Semmi. Úgyis hiába minden szó. Hiába magyaráznám magyarul önnek, hogy valaminek a rabja vagyok… és mégis szabadabb, mint ön. És hiába mondanám azt, hogy aki kisebbségben született, kisebbségben is fog meghalni, és e sérelmet – ha szerencsétlenségére még érzékeny is – sosem heveri ki, mindig sérült lesz legalább annyira, amennyire országunk sérült Trianon által… De látom, nem csillog szemében az értés fénye, úgyhogy nem is folytatnám ezt a témát. De, hogy ne maradjon válasz nélkül kérdése, felvilágosítanám önt arról, hogy vannak területek, melyeken ezer éve magyarok élnek, mégis külföld. Trianon. Nem hallott róla?!
– Mi? Triatlon?
– Nem uram. Trianon.
– No ne szórakozzon velem, olyan sport nincs is…! – mondta a mocskos zsaru, majd begyakorolt mozdulatokkal megragadta hajamat, a földre tepert, és rutinos rúgásokat helyezett el a vesém tájékára.
De a mocskos zsaru története – mely nem csak film – itt még nem ér véget. Kétezerhatban, egy októberi napon szintén a kiskörúton mentem, amikor mintha ez a régi kép reinkarnálódott volna, csak más jelmezben. Fekete sisakos egyenruhások…
Calvero