Holnap reggel jön a teherkocsi. Bepakoljuk a bútort, trófeákat… meg a hozzájuk tapadó évtizedekét emlékét, s elköltözöm Miskolcról. Ismeretlen helyre költözöm. Még a rendőrség sem talál rám. („Kanadába indult, de azt mondta, Ausztráliába megy.” Ez a mondat a Szenvedélyek viharában című filmből való.) A vadászfegyvereimet valószínűleg eladom. Komlósi vadászházikómat megtartom. Sosem lehet tudni. Oda még visszajárhatok időnként. Nagyritkán. De ebbe a lakásba, ahonnan most írok, sosem teszem be többé a lábam. Pedig szerettem itt lakni.
Amikor Komlósról pakoltam (lomtalanítottam) a feleslegesnek tartott holmit, megtaláltam Lea gyermekkori játékait, aszfaltkrétáit, homokozó lapátkáját… Ezeket nem dobtam ki. És igen, akkor zokogtam. Az elmúlt békeidőket sirattam, meg mindazt, amiről tegnapelőtti jegyzetemben szólottam: hogy mennyi mindent kihagytam a gyermeknevelés örömeiből, mert minden nap vadászni akartam. Hol vadra, hol csajra.
Minden elmúlt, nem átírható a történet.
S kezdődik valami egészen új. Amiről nem tudni, mit hoz, mit visz, milyen lesz.
Szerettem ezt a várost. Mindent szerettem: a Bükk közelségét, a várost kettészelő sárga villamost, a kocsmákat, az ott italozó embertörmelékeket, a csapatostul vonuló cigányokat is szerettem, még ha néha belém is kötöttek.
Ma békesség van bennem. Amikor végetér valami, az egyszerre szívszorító, de felemelő. Mert magában rejti a jobb lehetőségét. Bár, ki tudja… Az emberi faj úgy lett megszerkesztve, hogy folyton jobbat akar, de rosszabbat kap. Aztán pedig foggal-körömmel ragaszkodik a rosszhoz, mert retteg a mégrosszabbtól.
Amikor majd elindul, a kocsi, és a visszapillantó tükörben egyre zsugorodik ez a sárga ház, akkor talán egy dalt fülyülök vagy dúdolok magamban, talán éppen az Edda bluest („…elhagyom a várost, mert nem fogad magába… mindent itthagyok, mit Miskolc adhatott…”) S közben arra gondolok: itt is voltam egykoron.
És a menetszél majd felszárítja arcomon a könnyeket.
Isten veled Miskolc!
Calvero