Mindig dolgoztál. Mindig égett kezed alatt a munka. Hol három emberre, hol tízre főztél. Láttalak kapálni, gyomlálni, szenet rakni, teknőben mosni, disznóbelet mosni, beteget ápolni és ruhát teregetni a padláson. De itt van előttem, amint tűzhelyet (vagy inkább, ahogy hívtuk: sparhétot) kormozol, vasgyári kormot sepersz a járdáról és sorolhatnám még…
Négy gyermeket szültél és hármat temettél el. Csak én maradtam. Én voltam a szemed fénye. A széltől is óvtál. Akkor betegedtél meg, amikor elmentem és már nagybeteg voltál, amikor hazajöttem.
Már nem tudtuk megbeszélni, hogy milyen is volt, amikor először iskolába kísértél, amikor megláttad első betűimet és rajzaimat, amit a kredencben őriztél.
Hányszor kísért a gondolat. Csak egy órát, ha kaphatnék, hogy ott ülhessek megint a nyári konyhában a hokedlin! (Közben persze járna dolgos kezed, talán zöldséget tisztítanál, mert úgy pihentél, hogy ülve dolgoztál.) És akkor, és ott elmesélnéd Édesanyám megint, milyen volt Gesztelybe menni sóért, nagyapa mellett ülni a bakon? Hogyan bújtattak a háborúban, hogyan ismert meg édesapám? Mesélnél Gabiról, Ivánról, Dundiról, Muciról, a széles rokonságról… és egyáltalán mindenről.
Az álom szétfoszlik. Egyedül vagy és megint rádöbbensz, hogy nem beszélhetsz vele többé, nem érezheted azt a biztonságot, amit csak édesanya adhat. Csak azt mormolhatod már magad elé:
Vigyázzatok rájuk, vigyázzatok az édesanyákra! Vigyázzatok, amíg vigyázhattok!