Ma is kint voltam Komlóson. Fújt a szél kellemetlenül. Nem is volt kedvem dolgozni, vörös somot irtani. Csak ültem ott a teraszon, pokrócba burkolódzva, mint egy elbaszott Ványa bácsi. (Harag György 25 éves koromban rám osztotta Asztrovot, de elvittek katonának, így Soltis játszotta el. Jól.) Szóval ültem ott a teraszon, fújt a szél, és láttam szemben az elbaszott kőbányát, mely mostanában hallgat, remélem örökre elhallgat. (Bocs’ a szóismétlésért Barátom, de elbaszott kedvem van.)
És hazafelé indulva még egyszer meg akartam puszilni a tulipánfa rügyét, mely, miként említettem, olyan szép duzzadt szokott lenni évről évre, mint egy cigánylány bimbódzó melle… és ekkor… hátborzongató felismerés. A rügy halott. Elfagyott a februári hidegben. Ő, szegényke januárban azt hitte – amikor még tavaszias meleg volt -, hogy valóban itt a tavasz. Becsapták. Azt hitte, hinni lehet. Legalábbis a természetnek. De ha tavaszt hazudik a természet, akkor ki mond igazat? Ha mindenki hazudik, mindenki átveri a másikat, miért lenne másként ez a természetben.
Szegény halott rügy, hiszen még meg sem születettél… Máris abortált téged a természet – a tél.
Este még írok neked Barátom, most rossz a kedvem.
Calvero