Török István bízik benne, hogy partot ér az óceánon eltűnt kenus

Február hatodikán adott utoljára jelet magáról az a fiatal kenus, aki nekivágott, hogy egyedül evezze át az Atlanti-óceánt. Rakonczay Gábor 2011. december 21-én hagyta el a portugáliai Lagos kikötőjét, tizenhat nappal később kötött ki a kanári-szigeteki Las Palmasban, ahonnan január 25-én indult el, hogy 5200 kilométert tegyen meg három hónap alatt.

 

Fotó: Szaffenauer Ferenc

A híradások szerint ő az első a világon, aki arra vállalkozott, hogy egy kenuval teljesen egyedül átevezzen az Atlanti-óceánon. Mi, paksiak még emlékszünk, hogy volt más is, aki ilyen merész kalandra készült. Török István, akinek a nevét az egész ország megismerte, amikor 1989-ben fél térden egészen Írországig ment, hasonló álmokat dédelgetett… A kenu, amivel az Atlanti-óceánt át akarta szelni, egészen az elmúlt nyárig csámpai birtokukon pihent. Akkor jött érte építője, Fa Nándor, hogy egy expedíció miatt elvigye. István nem kérdezte, kinek, ő nem mondta. A 7,5 méteres kenut a híradóban látta viszont Vitéz névre keresztelve, új köntösbe öltöztetve. A kenu és kapitánya sorsa mostanáig ismeretlen. – Baromi rossz volt, hiszen hosszú hónapokig az otthonom volt, és máig tartotta bennem azt a hitet, hogy egyszer elindulok – mesélte Török István a napról, amikor a hajót elvitték.

Manapság, mint kiderült, nem sűrűn vesz evezőt a kezébe. Most is csak azért tette, hogy segítségével megmutassa, milyen az, amikor az ember nap nap után reggeltől estig evez. Mint mondja, ha Rakonczay Gábor indulás előtt eljött volna hozzá, az első között azt javasolta volna, szíjazza a karjára az evezőt, különben nem bírják az ujjai. Valójában sok minden mást is elmondott volna, ha lett volna rá lehetősége. István, ha nagy álma, az Atlanti-óceán átszelése nem is valósult meg, igen tapasztalt kenus. Hosszú éveken át tartó nemzetközi szintű versenykenuzás után fordult a hosszú távú teljesítménykenuzás felé. 1989 nyarán 101 nap alatt 3500 kilométert tett meg, végigevezett fél térden Európán, át a La Manche csatornán, Anglia csatornarendszerén föl Észak-nyugatnak, az Ír-tengeren át Limerickbe. Az Atlanti-expedíciónak 1996-ban vágott neki, de 50-60 km megtétele után mindent mérlegelve úgy döntött, visszafordul. Álmait nem adta fel, két évvel később Portugáliáig evezett, hogy onnan induljon útnak, de egészségi állapota és a szponzorok hiánya miatt megint feladni kényszerült tervét.

Török István 1996-ban a kenu fedélzetén

Mint mondja, amikor azt hallotta, hogy kenus készül a nagy útra, úgy gondolta: kenus nem lehet, mert az eljött volna, hogy a tapasztalatairól kérdezze őt. Ha erre valóban sor került volna, minden bizonnyal más kiindulópontot javasolt volna. 1996-ban ugyanis – amikor István Dakarból akart útnak indulni – hajója ikertestvérével Voloscsuk András a Kanári-szigetektől indult el, ahogy most Rakonczay Gábor is.

– A Kanári-szigetekről elindulni a legnagyobb esztelenség. A szigetek között kürtőszerűen befordul a 100-120 km/órás passzátszél, és fúj körülbelül 150 km-es szakaszon keresztül. András is sokat borult – meséli. Mint mondja, szinte mindent másképp kellett volna csinálni, már amennyiben az interneten közzétettek a valóságot tükrözik. – Számomra érthetetlen, hogyan történhetett meg, hogy nem vitt mentőszigetet, nagy teljesítményű kézi vízpumpát? Miért nem vitt viharhorgonyt? – sorolja. Mint mondja, nála például volt egy havaria-csomag napelemmel, kézi rádióval, fáklyákkal, hogy tudjon életjelet adni, ha felborul a hajó. Vízen lenni heteken át nem könnyű dolog, fizikai fáradtságon túl sok minden próbára teszi a hajóst, hiszen szűk az élettere, folyamatosan minden eshetőségre felkészülten kell hajóznia. István annak idején napi 20-25 km-t evezett kövekkel megrakott indiánkenujával a Dunán, napi 10 km-t futott, és nap mint nap tanmedencézett. Nem beszélve arról a közel százezer kilométerről, amit leevezett. Rakonczay Gábor a hírek szerint ezeket elmulasztotta. István mégis úgy gondolja: nagyon kemény helyzetbe került ugyan, de tapasztalata és életösztöne segít abban, hogy partot érjen.
Mint mondja, a hozzátartozók nem tehetnek mást, mint remegő lélekkel várnak.

– Nem szabad feladni! Én úgy érzem, hogy meg fog érkezni, nagyon hiszem, hogy ez így is lesz – húzza alá.http://paksihirnok.hu