Évenként tanúja voltam a vadászati marketing fennhéjázó, gatyarázó tobzódásának. Évenként ott vagyok a tömegben, és évenként érzem az előttem tolongó újgazdagok bőrkabátjának szagát. Évenként duzzad, növekszik ez a kiállítás, miközben mindenki válságról beszél. Idén azonban nem csak látogató voltam; több év kihagyás után dedikáltam új könyvemet a Nimród standján. Mellettem Bozóki Laci ült és dedikült (bocs’, csak szójáték volt), szóval Bozóki dedikált, aki régi barátom, és a legnagyobb élő „afrikánus”: három évig élt Tanzániában, Nagy Endre birtokán volt hivatásos „fehérvadász.”
Több rokonszenves vadászember jött oda hozzám azzal a kedves szöveggel, hogy megvan neki minden eddig megjelent könyvem… de hát másfél kilónyi könyvmennyiséggel a hóna alatt mégsem indulhatott el, mondjuk Somogyból… úgyhogy csak egy kézfogást szeretne. Aki pedig ott vette meg az eladólányoktól könyvünk, azokat a tiszteletre méltó bibliofilokat odaültettük asztalunkhoz; Bozóki mesélt nekik Afrikáról, én Alaszkáról és Kanadáról…
Találkoztam torontói barátommal, Ugray Tamással is. Más módon pedig hírét vettem egy még régebben látott ismerősömnek, Stork Tóninak, akivel második alaszkai utam alkalmával ismerkedtem meg az Északi Jeges tengertől húsz mérföldnyire, ahol megtanított íjjal vadászni. (Az erről szóló írás és fotó látható a kétezerháromban, a Well-PRess Kiadónál megjelent Vadászláz című könyvemben.) Tóni eredeti figura, tizenhat évesen menekült ki Magyarországról, Edmontonban telepedett le, ott vett házat, hazát, majd – ennek is vagy tizenöt éve – munkát vállalt Alaszkában. Ahol pedig egy kimustrált buszt átalakított lakásnak, és abban lakik – a hírek szerint – még ma is. Ha megun egy helyen lenni, vagy kevés ott a vad, arrább hajtja otthonát. Ez az igazi nomád élet… mai változata. A tíz évvel ezelőtti találkozásunk után Tóni többször felhívott telefonon, és mondta, hogy hamarosan visszatelepedik Alaszkából Kanadába. Amikor pedig két évvel ezelőtt, kanadai munkavállalásomból hazaútban három napot töltöttem tétlenül az edmontoni reptéren, gondoltam, felhívom Tónit, s találkozom vele. De nem volt nálam a telefonszáma. Ezek szerint hiába is hívtam volna, nem tartózkodott Kanadában.
Többé nem megyek a fehovára. És kilépek a vadászkamarából. A látszólag önkéntes, de valójában kötelező társaságból. A hazugságot csak fantáziával együtt viselem el. Fantáziátlanul, üresen, érdekből hazudni… ciki. Kilépésemnek biztos lesznek következményei, miként minden tettünknek. Mert a kamara és a védegylet, személyüket tekintve ásatag, diktatórikus relikviák. Tehát, ahogy benedekfülöp is, ezek is bosszút állnak majd rajtam… majd. De leszarom őket. Mert nem szeretem a diktatúrát. A marketinges- vörösinges ( én Pál utcai vagyok!), szóval az ízléstelen, elbutított világot – a pénz diktatúráját, mely mára külön kaszt lett e lerombolt világban… – nos, e világot pedig főleg utálom.
Calvero