Ebben a zimankóban eszembe jutott, hogy azon a télen csak a németek nem fáztak. Egy csarnokban dolgoztunk Dortmund mellett. Irodabútorokat szereltünk össze. A csendes vacogás közben másra is figyelmes lettem. Innen a történet.
Szentségelni csak harmadjára kezdtem. – Ez szórakozik velem! – Mi örömét leli abban a mellettem dolgozó német, hogy amíg én elhagyom a munkahelyemet, ő mindig visszarakja a helyére szerszámaimat. Mire az anyagvételezésből, vagy a főnök raportjáról visszaértem, korábban megszakított munkám szertehagyott eszközei: az akkumulátoros fúró, a csavarkulcsok már szépen ott lógtak helyükön a satupad fölött.
Eltelt egy kis idő amíg megfejtettem cselekedetének mozgatórúgóját. A derék germán tettének ugyanis oka volt. (De ezt csak az érti meg, aki – kocsiszerelés közepette – már kereste az előző pillanatban még kezében lévő 10-es kulcsot. Káromkodva és legalább félóráig.) Azért rakta helyére az én szerszámaimat is, mert valahol alaposan megtanították vele. Az a kis idő, amit elveszít az ember azzal, hogy a szerszámot használat után a helyére teszi, messze megtérül azzal, hogy később nem kell keresnie. Továbbá, ha soron dolgozunk a csapatnak sem mindegy, ha egy embere perceket tölt a kereséssel!
Húsz évre rá azon gondolkodom, hogy milyen másképp élnénk, ha nem fenyegetőzve, hanem csendesen, tapintatosan, a másik önérzetét sem porig alázva, helyére tennénk a látszólag elveszett szerszámokat! Az országirányítás csavarkulcsait!
Ehelyett a mindentudó hatalom mindenkivel összeveszve keresi a haza építésének szerszámait! Az eredmények sajnos magukért beszélnek!