Ezen a héten befejezem Békéscsabán Az öreg hölgy látogatását. Jó szerep volt, jó munka, de vége. Mindennek vége. A jövő hét már Miskolcon talál. Vadászni nincs szándékom; ilyen időben, ilyen nagy hóban minden igazvadász óvja, kíméli a vadat, nem pedig lövi.
Nehéz elbúcsúznom e helytől, e várostól, Békéscsabától, amely mindig szeretettel fogadott magába. De hát a nomád továbbhajtja állatait. (Melyek odabent a lelkében tipródnak, rágódnak, legelik a vadhajtásokat, s rágják megkérgesedett bensője kérgét, mint a szarvas télen, amikor alsó fogsorával lehántja a rudas erdő fáinak háncsát, és azzal táplálja testét.)
Aztán lassan el kell kezdenem a külső és belső rehabilitációm kivívását. És végleges hazaköltözésemet Miskolcra. A nomád pásztorok tavasszal hajtják ki a nyájat a havasi legelőre… De eljön-e idén is a tavasz? Nem, idén nem lesz nekem tavasz, mert minden elveszett; minden a reménytelenség feneketlen kútjába hullt.
… De ha mégsem veszett volna el minden, s valami égi csoda történne, s leszek még miskolci lakos és miskolci színész… és a Bükki Erdészekkel vadászhatnék…. s amikor zsendül a fű, és az őzbakok is már rőt csuhát viselnek, akkor…
Akkor remélhetőleg vadászni is fogok szeretett Bükk hegységem déli lankáin. És akkor talán nyugalmat lel üldözött, zaklatott lelkem.
Úgy legyen. Ámen