Évekkel ezelőtt egy idős mama jött el fogadóórámra.
– 82 éves vagyok, polgármester úr, de nagyon nehéz helyzetbe kerültem! – kezdte a néni feszülten, de barátságosan. – Tessék elképzelni! Van nekem egy fiam, a Jani. Tudja, munkája nincs, de elég nagyivó. De ez nem lenne baj, csak most itt van ez a Mari! Tudja ez amolyan rosszféle! Na most odaköltöztek hozzám. És képzelje el ezek napközben üzekednek. De ezt még elnézném, csak mostanában ez a nő kezdi eladogatni a holmijaimat.
És ekkor már megkeményedett a tekintete. Számonkérően nézett rám:
– És tessék mondani, hol van ilyenkor az önkormányzat?
Isten ments, hogy gúnyolódnék az idős emberen, nem is ezért meséltem el a történetet. Sokkal inkább azért, mert visszaigazolta, ami széles e hazában mindennapi tapasztalat. Felelős kell! Egy városban egyértelmű: a mindenkori polgármester. Ő a hunyó, ha ránk szakad az évszázad árvize, leég az üveggyár, nem áll meg a busz, kiég az utcai lámpa. Az alapszabály: jól be kell olvasni neki, ha van idő, akkor a sárga földig lehordani.
Tampere polgármesterével beszélgettem egyszer. – Kedves sorstársam! – mondtam vállára téve a kezem. – Látom, itt is van kátyú bőven. Gondolom önt teszik felelőssé ezekért. Csodálkozva nézett rám: Miért tennének? Az útkarbantartásnak van felelőse. Őt keresik az ittlakók! – Ja, így könnyű! – mondtam magamban – próbálnál csak déli rokonaitoknál várost vezetni!