Ma szakmázunk egy kicsit.
Fodor Zsókát tulajdonképpen kedvelem. A rendezővel vállvetve nagyon sok „Magdi anyust” szedtünk le a játékáról, és jó, hogy hisz nekem/nekünk, amikor azt mondom/mondjuk neki: ne színészkedjen, hanem játsszon. Ne színezze túl a mondatokat, csak hidegen és szárazon mondja a szöveget. Akkor biztosan nem lesz hamis. Akkor olyan lesz, mint a szerep; egy negyvenöt évvel korábban megsebzett lelkű lány, akiből sátáni vén spiné lett. (Tulajdonképpen én nem szeretem a színházat. De nagyon szeretem a valóságot színházban látni. Nem szeretek színészkedni, de szeretek igazul színpadon megnyilvánulni. Nem, ez nem holmi… arcpoétika… Nem, az nem férne a pofámra. Jut eszembe, nem szeretem a pofavágós színészeket sem, akik grimaszokkal takarják el üres fejüket és tehetségtelenségüket.) Szóval Zsóka kezdett néhol jó lenni. Egészen a tegnapelőtti első öltözésig. De amint felvette az aranyozott jelmezt ezüstösen csillogó turbánnal… a jelmezzel együtt felvett egy hamisan ünnepélyes hangot. A rendező a haját tépte. Úgy látszott, minden eddigi munkája veszendőbe ment. De van még 2-3 nap. Hátha Zsóka visszatalál a már sok helyen megtalált hangjához.
A saját szerepemmel kapcsolatban egy fontos dolgom van még – a ritmust lelassítanom: időt hagyni a szituációkban; hagyni megszületni az érzéseket. Nem bennem. Hanem a nézőkben. Mert bennem minden helyzet megszületik, csak sok helyen elsietem. Valamiféle magyaros szemérmességből. Pl. amikor Ill-t elhagyja a családja, akkor tovább kell tartanom azt a szünetet. Mert bár én, a rezzenéstelen arcom ellenére színészként zokogok belül… de ha elsietem, akkor nem megy át a portális nyíláson.
Vadász olvasóm, kit a színház nem érdekel, bocs’ a belterjes témáért.
Calvero