Amikor tegnapelőtt Miskolc ,  plázáinak egyikében ( túrót nektek, nem mondom meg melyik ez nem az ingyenreklám helye) majdnem simán felborított egy „népes társaság” a mozgólépcsőnél még nem tudtam, hogy ők (is) egy kísérlet részei. 
Valamikor danán, azt hittem, hogy ezeket a böhöm nagy és (legalább is erre hivatkoznak a bérlők) a négyzetméter árak miatt állatira drága üzeletközpontokat a kulturált vásárlás céljából tákolták össze. Ezzel ugyan taccsra tették – Miskolcon mindenképpen – a főutcai kisebb boltokat, de ez egy másik történet. Csak, a példa szerint nem kizárólagosan, megkockáztatom, egyáltalán nem a vevők jelentik ezen mammut áruházak törzsközönségét. Bizony nem. Hanem a bevezetőben említett közönség(esek), akik átlagos életkora 12-18, uszkve 20 év körül van. Nagyrészt ők tartják megszállás alatt a létesítményeket, pincétől padlásig. Önmagukkal mit kezdeni képtelen gyerekek üldögélnek a padokon, ücsörögnek az áruház valemelyik presszójában, vagy gyorséttermi egységében. Jobbára négyes-hatos csoportokban kóvályognak, mennek egy kört, leülnek, aztán kezdődik az egész előlről. Meglepően sok közöttük a jól, sőt elsőrangú divat szerint öltöző gyerek, akik között társadalmi arányukat magasan felül reprezentáltan vannak jelen cigány fiatalok. Ide valahogy nem gyűrűzött be a „mélyszegénység”, folyamatosan mobiltelefonálnak – biztos sokat spórolnak a zsebpénzükből. Szenvtelen, semmitmondó tekintettel bámulják a hömpölygő tömeget, be-beszólogatnak az idősebbeknek ha úgy van kedvük, néha eltűnnek a mellékhelyiségekben, hogy aztán arcukon még furcsább kifejezéssel, üveges tekintettel keressék az ásványvizes flakonjukat. Néha, minden ok nélkül felvisítanak, vagy felbődülnek, ilyenkor élvezik, hogy a vásárlás okán oda tévedők sietősre veszik a figurát. Nagy balhét persze nem művelhetnek, erről éber biztonságiak gondoskodnak, bár a bevezetőben említett napon szolgálatban lévők egyike úgy nézett ki, mint egy Hannah -Barbera gyerekrajzfilm figurája: kitaposott cipő, idétlen félmosoly, kacsázó járás, ülepén lógó nadrág, ha nem lett volna a hátára vésve, hogy Security, esküszöm azt hittem volna, hogy ideiglenesen szabadságon lévő amatőr komikus. Szóval, miután kifüstölögtem magam, hogy tesék, még egy hely, ahová soha többé be nem teszem a lábam, másnap megtudtam, bizonyára rossz időben voltam ebben a góliát-szatócsboltban, mivel – azt írta az újság – átfogó preventív intézkedések történtek ez ügyben. Zászlót bontott ugyanis a pláza kommandó, vagy minek hívják őket, és mostantól vége az iskolaidőben való csavargásnak, felnőttek bosszantásának, a kölköket ellenőrzik, és ha valami nem stimmel, visszaterelik őket a sulikba, nevelőintézetekbe. Nagyon helyes, úgy kell nekik. Csak erről a nagy dérrel-dúrral beharangozott akcióról a hetvenes évek jutnak eszembe, tudják, amikor egy időben minden szilveszterkor valakik – homályos indíttatásból – a Petőfi szobornál demonstráltak. ’73-ban az én kis társaságomon volt a sor. Egyik barátom fölmászott a nagy költő brozba öntött mására és jelképesen egy üres borosüvegből megitatta a poétát, nehogy megfázzon. Több se kellett a sötétben megbúvó civilruhás rendőröknek, azonnal körbevették a csapatot, és „lányok haza, fiúk be a kapitányságra” jelszóval kettéosztottak (volna) bennünket. Ám, miután nekem akkor hátközépig érő loboncom volt, a csajok között elvegyülve simán elhagytam a tett színhelyét, a haverok meg simán lepattantak. Senkit sem sikerült begyűjteni. Utána hónapokig járták a miskolci középiskolákat az ifjúságvédelmi osztály tagjai, keresve azokat a kétes „elemeket”, akik „pezsgővel itatták” Petőfit. Lassan negyven éves a történet, ideje hát lelepleznem önmagunkat: az üvegben előzőleg Hubertus volt… Kívánom, hogy a ma rend, köz, csend, ifjúság meg a hátam közepe sem tudja milyen őrei némileg hatékonyabbban és szakszerűbben végezzék munkájukat, mint elődeik. És akkor, talán, én is visszatérek a plázákba.