Kétkedők, ateisták, nem hívők, van egy rossz hírem önök számára : igenis létezik a toruni csoda! Csak nem ott, továbbá nem az, amira gondolnak. Mindjárt mondom miért.
Tegnap este, csak úgy megszokásból,zongorázgattam egyet a tévé távkapcsolója gombjaival, amikor az egyik csatornán valami elképesztően pazar látvány tárult a szemem elé. Ne gondoljanak semmi extrára. Az óra elütötte már a tízet, túl voltam a tudományos adók szokásos választékán, a fürkésző törpeparapittyek párzásában való elmélyülésen, és/de még nem kezdődött meg a gyerekek elől szigorúan tiltott „szabad nyögésű, koedukált és azonos neműek által is űzött birkózóverseny” selejtezője. Ekkor láttam meg a Fényt. Egy pazarul kivilágított óriási oválkatlan jelent meg szemeim előtt, tengernyi néző, akik áhítattal, valamint a hozzá tartozó söröskorsókkal, nemzeti zászlókkal, síppal-dobbal-nádi hegedűvel biztattak négy fura, talpig bőrvértbe bújt, letolt sisakrostélyos alakot. Az egész miliő egy salakversenyre emlékeztetett, csak valahogy mégsem. Mifelénk más a közeg. Nálunk jobbára (ahol még van) kertvárosokban rendezik a futamokat, többnyire néhány száz fanatikus érdeklődő, – és ettől lényegesebben több dühös, folyton protestáló környékbeli lakos – előtt. Siralmas körítés mellett. Az omladozó, múlt századból itt ragadt lelátók, a mindig hibapontot hozó ócska startgépek, elavult, technikailag katasztrofális minőségű pálya, a hatvanas éveket idéző körülményes karbantartás, de ne is folytassuk. Elborzasztó. Ehhez képest tegnap este a holnapot láttam. Torunban. Ugye nem tudják hol van? Ez a Torun, nem „az” a Torun, ahol Kossuth Lajos száműzetéses évtizedeket töltött, és nem az, ahol az FC Juventus éppen ezekben a hetekben költözik új futball stadionba. Még csak nem is az, ahol a kereszténység egyik legnagyobb bizonyítékát, ama bizonyos leplet őrzik, amin a legenda szerint a Golgota felé haladó Jézus Krisztus arcának lenyomata vélhető fel. Nem Olaszországról, és Torinóról van. Torun egy átlagos, valaha Poroszországhoz tartozó, kétszázezer lakosú lengyel város, ami arról híres, hogy itt született a távolba látás,a csillagászat atyja, Kopernikusz. Olyan, mint Miskolc. Volt, régen. Csak közben ők elléptek tőlünk, de nagyon. Irigykedve néztem ezt a hatalmas, ultramodern építményt, a korszerű kagylószékes üléseket, az elsőrangú hang és fénytechnikát, a körítést, a tapintható biztonságot, és a sok boldog embert. Már nem a verseny érdekelt, hanem az, hogy nálunk vajon miért nincs ilyen? És ilyenkor, ha eszembe jut szülővárosom fapados kis salak-kalickája, már nem tudok azon mosolyogni, hogy még mindig vannak olyanok, akik a jószándékot nem megkérdőjelezve, de nem szégyellik mindezt „Arénának” nevezni. Akkor hogyan nevezzük a toruni ovált? Siralmas, és nem nevetséges ez, tisztelt uraim. Valóban csodára lenne szükség, irdatlan nagy csodára, hogy egyszer majd, valahol polákhonban tévét kapcsolgató néző elájuljon a gyönyörűségtől, és azt kérdezze asszonyától: te, Elzybeta, hol van az a Miskolc?