Tűzköves Látom, amint kormányunk az alapviccből ismert ló bátorságával próbál Európába illeszkedni. Én a keménykedés helyett más utat jártam. Igaz kicsiben és régebben, de eredményesen.

1991 április elsején ugyanis úgy döntöttem, hogy idejekorán csatlakozom az EU-hoz. Mégpedig a német bútoriparban, egyéni munkavállalóként. Aki még nem csinált ilyet, annak csak annyit mondhatok, hogy elég különös érzés, amikor az embert felnőttként úgy kezelik, mint Robinson Pénteket.  Pláne, amikor kiderül, hogy keletről jött.
Beállásomnak amúgy a brigád nem sok figyelmet szentelt. A májszter gyorsan elmondta, mit kell csinálni, hogyan kell kezelni a technikát és idősebb szaki pedig felemelt hüvelykujjával elismerően jelezte, hogy tudja honnan jöttem: – Ferencs Puszkász!
Összvissz ennyi társalgás, mindenki végezte tovább a dolgát. A munkatempót hamar felvettem.  Anyag, alkatrész sosem hiányzott, de némi beszélgetés munkaközben, annál inkább. Egyszerűen levegőnek néztek.
Hosszas tanakodás után a Csehországból hazatelepült szudétanémethez fordultam: – Figyelj Willy! Te is a túloldalról jöttél, mint én! Segíts, hogy befogadjanak! A világon mindenhol van valami beugró a brigádba. Mit csináljak? Hozzak be egy kis barackpálinkát? – Isten ments! – mondta. – Eszedbe ne jusson, abból óriási balhé lenne. De, ha meghívnád őket egy reggelire a következő szünetben?! Persze lesz vagy 50 márka!
Kicsit tamáskodtam, de más ötletem nem volt. Még aznap ebédidőben elmondtam, mi a szándékom. Válasz semmi, de Willy intett, hogy mindenki értette. Másnap két dolgozó a reggeli szünet előtt félórával kilépett a városba vásárolni. Mire én a kantinba értem, már meg volt terítve. Az amúgy nem szokásos szalvéta díszítette az asztalt. Mellette kis kosarakban különböző húsos és sajtos szendvicsek, kávé, tea, üdítő. Egészen barátságos volt az egész. A rendelkezésre álló húsz perc alatt, egy szó nélkül, mindent eltüntettünk. Kifelé menet többen dank’schön-öket mormogtak az orruk alatt. Én a két szervezővel hátra maradtam és rendeztem a számlát.
Mire visszaértem a sorra éreztem, valami történt. Az addig szótlan kollégáim délig elmesélték, hol vannak szabálytalanul kigyengítve a bútorok. Hogy ebből még nagy balhé lesz, ha valaki, valahol arrébb rakja őket. Megmutatták a vasalások tipikus hibáit, a bútorok belső szerelésének trükkjeit, amikor az ember nyakát hátracsavarva próbál dolgozni. Azt is megtudtam, hogy a tulajdonos egy vérszívó pióca, de hát nincs mit tenni, ezzel a szakmával nem könnyű elhelyezkedni ezen a környéken.
Egyszóval, befogadtak. Hétvége előtt azért mégiscsak becsempésztem egy kis pálinkát. Ittunk a családra, az egészségre. És a koccintottunk a munkára is. Utána eltűnődtem azon, hogy régi jó mondásunk „az amilyen az adjonisten…”, máshol is beválik. Szívesen ajánlanám a nagyon nagyoknak is! De a világ eszeinek, hogy is adhatna tanácsot földi halandó!?