Tisztelt blog! Arról szeretnék érdeklődni a kedves olvasóktól, hogy a hálapénz vajon valóban a beteg háláját hivatott kifejezni és opcionálisan adható, vagy esetleg olyan dolog, ami mára már elvárás az orvosok részéről? Én magam eddig úgy gondoltam, hogy az első verzió a helyes válasz, azonban egy nem rég lejátszódott eset teljesen elbizonytalanított. Ha nem bánják, akkor le is írom.

Férjemet gerincsérvvel operálták január második felében. Nem keveset várt erre a műtétre, elég sokat szenvedett, többször a kezelésektől be is gyulladt a sérve, olyankor megmozdulni is alig tudott és bár soha nem volt anyámasszony katonája, tényleg nehezen viselte a fájdalmat. Úgy várta a műtétet, mint a Messiást.

Végre valahára január 25-én elérkezett a műtét napja, már 24-én bement a kórházba. Orvosával (a nevet kiszedtem- Despota) megbeszélte a műtét részleteit, aláírta a papírokat és várt. Bementem természetesen hozzá, tartottam benne a lelket, azzal vigasztaltam, hogy már nem kell sokat kibírnia. Hazaindulás előtt én magam is megkerestem a műtétet végző doktor urat és én is beszéltem vele, szerintem én jobban izgultam és nyugtalankodtam, mint a férjem. A doktor úr kedves és udvarias volt, mindenre válaszolt, megnyugtatott, azt is mondta, hogy remélhetőleg a férjem idővel teljesen rendbe jöhet, és nem lesznek fájdalmai. Ennek rendkívül örültem.

Miután megbeszéltük a dolgokat indulni szerettem volna haza és még beköszönni a férjemnek, de a doktor úr jelezte, hogy volna még valami, amiről beszélnünk kellene. Csupa fül voltam, nem tudtam mire gondol. Minden köntörfalazás nélkül belecsapott a közepébe, mondta, hogy a műtét „költségeiről” lenne szó. Nem vagyok túlzottan lassú felfogású, de nem igazán értettem mire gondol, hiszen a műtétet a tb finanszírozta, ha annyira jól álltunk volna/ állnánk anyagilag, akkor nem kellett volna a férjemnek annyit várnia a műtétre. A doktor úr látva értetlenkedésemet mondta, hogy egy ehhez hasonló műtétért 60-80 ezret szokott kapni. A hír letaglózott. Csak hebegtem, habogtam, mint egy bakfis, a doktor úr pedig nyugtatgatott, hogy tudja ő, hogy ez nem kevés pénz, de ha nem jelent nagy gondot, akkor ő ennyit gondolt ezúttal is. Hirtelen ezer dolog futott végig az agyamon.

Az első az volt, hogy megmondom neki, mit gondolok erről, de ezt elvetettem magamban, ha az ember férjét egy nappal később műtik, nem mondhat akármit, jobb a békesség. Arra is gondoltam, hogy megmondom neki, hogy nincs ennyi pénzem, képtelen vagyok kifizetni minimum 60 ezret csak úgy nagy hirtelen, de úgy éreztem, ezzel is csak rontanék a helyzeten. Valódi csapdába kerültem, legalábbis úgy éreztem ott és akkor. Végül mondtam, hogy rendben van, megoldom valahogy. Ezután elköszöntem, a férjemtől is elbúcsúztam és elkezdem hívogatni a barátaimat és kuncsorogni kezdtem. Szégyen, nem szégyen, nem volt ennyi pénz a számlánkon, számunkra ez az összeg csillagászati nagyságú. Végül az egyik kedves ismerősünk kisegített a bajból, ami nagyon jól esett nekem.

Másnap, közvetlenül a műtét után, amely sikeres volt, oda is adtam a borítékot a doktor úrnak és megköszöntem neki, hogy elvégezte a beavatkozást. A férjemnek nem mondtam semmit az egészről., a fontos az volt, hogy a műtét sikerült, úgy gondoltam ráér, ha később tudja meg. Sajnos a férjem az óta is fájdalmakkal küszködik, főként a karja fáj, ugyanis nyaki sérv is kialakult nála, amelyet lehet, hogy majd szintén műteni kell idővel.

Ennyi volna a történet röviden. A műtétet sikerrel elvégezték, a nővérek kedvesek voltak, a kórházi körülményekkel is elégedettek lehetünk, de a műtétet végző doktor úr viselkedése okán mégis keserű a szájízünk. Abban biztos vagyok, hogy az orvosok nincsenek kellőképpen megfizetve, ne véletlenül akarják itt hagyni Magyarországot. Azt viszont nem értem, hogy miért várnak el a szegény emberektől, akik szintén alig tudnak megélni ilyen horribilis összegeket. Akkor a tb-t mire fizetjük? Valahol nagyon nagy a gond, jó volna, ha ezzel is törődnének az illetékesek.

Tisztelettel:
Halász Andrásné