Jó estét, gyerekek! Remélem ágyban vagytok már. Imádkoztatok, folyó dolgaitokat elvégeztétek, mert lehet,, hogy holnap már nem találkozunk. Most pedig elmondok egy rövid mesét.
Szegfű Piroska, aki szép, de kacér lány volt, egy napon eldobta az elemózsiával és ajándékokkal megrakott fonott kosarát. Összeállt az önmagát őrző-védő kutyának álcázó, narancssárgára melírozott szőrű Farkassal, és a véletlenül oda kerülő, éppen zöldben pompázó Kaméleonnal, majd négyötöd részben úgy döntött, magára hagyja a derék, dolgos Nagymamát. Dögöljön meg ott ahol van a vénség, elvégre ki a franc mondta neki, hogy ilyen sokáig éljen? Az ő hibája, ha meglopják, vagy agyonverik. Nem kellett volna annyit dolgozni, a kertben, szántani, vetni, ezzel kivívni mások, különösen a harcias Tücskök haragját. Az öreglány segítségére siető Fekete Törpéket, de a Hangyákat is, azzal az indoklással küldték haza, hogy akár kaptár is lehet a történet vége, mert megjelenésükkel félelmet keltenek a mára védett madárrá nyilvánított szarkákban és varjakban. A Vadász meg nem tudta eldönteni, hogy kétcsövű puskájával melyik irányba, kire lőjőn, ezért inkább beült az erdei kocsmába, és unalmában jól berúgott a Rókával meg a Medvével. Aztán arra ébredt, hogy megverték a pultost, ellopták fejük felől a tetőt, a lebontott kerítésen át meg a teljes italkészletet. „Most akkor mi lesz, komáim, ha már minket sem kímélnek?”- vakarta meg másnapos üstökét az erdei Rend őre. Semmi, válaszolta a ravaszdi, ha innen elzavarnak, keresünk egy másik erdőt. De, miért Mi menjünk el, ez itt, beleértve a Nagyi házát, évszázadok óta miénk – derengett fel valami a maciban. Volt, már csak volt édes fiam, mondta az arra járó Szarvas, csak Ti nem becsültétek meg. Hagytátok kifosztani, vizeit megmérgezni, dögevőket elszaporodni hagyni, tessék, ez lett az eredmény. Addig éltek, míg meg nem haltok! Itt a vége, fuss el véle – ám a mesének még nincs vége! Na, ennyi volt, még kaptok egy „ezo-puszit”, aztán sipirc aludni, álmodjatok szépeket gyerekek. Ha tudtok.
