A Jobbik elnöke egy romológus neki címzett írására válaszol – ott, ahol a vitaindító megjelent. Alább olvasható mindkettő.
Nekem címzett írásában Romano Rácz Sándor a cigányság helyzetét elemezte a Népszabadságban. Mivel az írás egészében higgadt hangvételű volt, úgy érzem, kötelességem a válaszadás. Ami a magyar–cigány együttélés problémáinak megoldásához ugyanis a leginkább hiányzik, az az őszinte, kritikus, de érdemi vita. Írásommal ennek megjelenéséhez kívánok hozzájárulni.
A szerző a következőkkel kezdi: „A Jobbik ifjú titánjai nem emlékezhetnek arra az időre, amikor ezek az emberek alaposan kivették részüket az ország háború utáni újjáépítéséből a nehéziparban, a bányászatban, az építőiparban és a mezőgazdaságban…” Valóban, koromnál fogva csekély ilyen emlékem van, de szüleim elmondása alapján, valamint kelet-magyarországiként, történelemtanárként foglalkoztam az időszakkal. Igen, akkoriban sok cigány ember dolgozott építkezéseken, gyárakban, de egyúttal úgy érzem, hogy manapság megszépíti az emlékezet a 70-es, 80-as évek cigányságát. A helyzet ugyanis már akkor is rettenetes volt, és csak a mai állapotokhoz képest tűnhet idillinek. A cigány kultúra alapvetően vándorló jegyei, sajátos belső normái miatt évszázadok óta nem valósult meg a beilleszkedés, de ez a 60-as, 70-es években vált drámaivá. Ennek egyik – alig elemzett – oka pedig a modern tömegtájékoztatás volt, amely révén az addig jobbára zárt cigány közösségek, különösen a fiatalok előtt virtuálisan kinyílt a világ, de legalábbis Magyarország. Az amúgy is meglévő frusztrációkat pedig csak erősítette annak felismerése, mekkora szakadék van az ő és a többségi magyarság életnívója, szocializációs szintje között. A frusztráció pedig – ahogy tudjuk – további mentális zavarokat, jobbára agressziót szül.
A terjedelmi korlátok miatt most a további eseményeket nincs módomban elemezni, ezért egyből a végére ugrok: én a saját gyerekkoromban már egy agresszív, alulszocializált, munkakerülő cigányság képével találkoztam. És higgye el, Rácz úr, az én információim is első kézből valók, ugyanis Gyöngyös azon kertvárosi részében nőttem fel, amelynek szomszéd kerülete az országszerte hírhedt Duránda-telep volt. A cigányságról alkotott képem – amelybe persze beletartoznak a tisztességes cigány családok is – tehát egyáltalán nem előítélet, hanem utóítélet. Tapasztalat, amelyet a magyar társadalom túlnyomó többsége velem együtt átélt, átél, és amelyet nemegyszer oszt a cigányságnak kiemelkedett, asszimilálódott része is.
A szerző azt is írja, hogy a bőséges gyermekáldás a világon mindenütt együtt jár a szegénységgel. Ez igaz. Az is, hogy a cigány identitás része a korai házasság. De arról már hallgat, hogy ennek modernkori továbbélését már egy elhibázott szociálpolitika biztosítja és generálja, amely a cigányságot kondicionálja a megélhetési gyermekvállalásra. Ahol – bármennyire is nehéz elfogadni ezt fővárosi, széplelkű értelmiségieknek – a gyermeket nem a gyermekért önmagáért, hanem az érte járó szociális kedvezményekért vállalják. Ennek a romboló pszichológiai hatásait a családra, a gyermekre és az egész társadalomra külön tanulmányban kellene vizsgálni. A Jobbik meri egyedül felvállalni, hogy ezt a – korai házasodásra és felelőtlen „sorozatterhességre” épülő – szokást meg kell törni, mert a következményei nem csupán demográfiai, de gazdasági és társadalmi katasztrófát okozhatnak. Néhány évtized múlva hárommillió munkanélküli cigány és hárommillió nyugdíj nélküli nyugdíjas nézhet farkasszemet egymással, és ez még a finomabb jóslat…
A cikk legizgalmasabb, legérdemibb részét idéznem kell: „Meghatározó a személyes mintaadás, amiben kiemelt szerepe van a szülőknek, az idősebb testvéreknek, unokatestvéreknek, nagybácsiknak, nagynéniknek, és a saját tapasztalataim alapján mindenekelőtt a nagyszülőknek. Ez a hatás kitörölhetetlen a felnövekvő nemzedék személyiségéből, miközben tizenkét-tizenhárom éves korára megtanulja az életben maradáshoz szükséges erőforrások megszerzésének, a túlélési stratégiáknak az előttük járó generáció által gyakorolt módját, a jellemző gazdasági tevékenységeket.”
A fenti sorok igazságtartalmát nem vitatnám, sőt teljes mértékben egyetértek azokkal, csupán feltenném a kérdést: milyen „személyes mintaadást” kap egy mai cigány gyermek, milyen „túlélési”, az „erőforrások megszerzését” segítő példáknak részese? Lehet, hogy Romano Rácz Sándor a cigány társadalom napos oldalán nőtt fel, vagy azon fehér hollók egyike, akik megvalósították a kitörést, de az általános és szinte egyedülálló helyzet az, hogy a felnövekvő cigány generációk előtt három minta áll: megélhetési gyermekvállalás, segélyeken tengődés és bűnözés. Többnyire a három kombinációja. Jelenleg sajnos ezt öröklik meg a szüleiktől.
És az érdemi vita hiánya mellett a legnagyobb probléma, hogy nincs cigány vezető, aki ezt őszintén bevallaná. Hogy a cigány értelmiség hagyja, hogy Kolompár Orbán, Horváth Aladár és a többiek vulgáris antirasszizmussá, „fajvédelemmé” devalválják a kérdést, ezzel óriási károkat okozva az érdemi párbeszéd kialakulásának. Hogy a cigány értelmiség tolerálja, hogy a Fidesz és az MSZP „letudja”, és szőnyeg alá söpörje az elviselhetetlen helyzetet néhány „díszcigány” felmutatásával. Hogy a cigány értelmiség elmenekül saját felelőssége, küldetése elől, hogy sokszor jobban viszolyog saját nyomorultjaitól, mint a többségi társadalom, amelynek helyi szinten azokkal együtt kell élnie. Volt-e egyetlen cigányvezető is, aki lement volna Gyöngyöspatára, és a hamis „áldozatmítosz” erősítése helyett, parttalan segélyosztás helyett, vagy rasszistázás, nácizás helyett odalépett volna a patai cigányok elé, és azt mondja: „Így nem lehet viselkedni. Idős néniket leköpdösni, kisgyerekeket félholtra verni, tisztességes családokat kirabolni nem lehet. Szégyent hoztok a cigányságra, szedjétek össze magatokat!” Pedig ez lett volna a felelős cigányértelmiségi hozzáállás. Ez lett volna az a szerep, amelyet én jobbikosként is támogatni tudnék.
Higgye el, Romano Rácz Sándor, Magyarországon nincs rasszistaveszély. Ellenben van cigányveszély. Nem az itt a probléma, hogy kilencmillió csúnya idegengyűlölő magyar élhetetlenné teszi a cigányság életét, hanem az, hogy a cigányság egy jelentős része képtelen beilleszkedni a társadalomba, elfogadni az életünket irányító alapvető szabályokat, rettegésben tart közösségeket. Tudom, hogy nincs munka, hogy drága az élet, de ez nem lehet örök mentség. Nagyon sok magyar család nyomorog, munkanélküli, nyögi a hiteleit, mégsem retteg tőlük az egész falu. Mondjuk már ki: a cigányságnak modernizációra van szüksége. Ez az igazi probléma. És itt nem elég folyamatosan a többségi társadalomra mutogatni.
A cigányság modernizációjáért legtöbbet a cigányság tehet, de ehhez legalább az őszinte szándéknak látszania kellene. Van ugyanis egymillió cigány ember, aki alulszocializáltsága miatt kiszolgáltatott a nagypolitika manipulációinak és felelőtlen vezetői érdekpolitikájának. A megélhetési gyermekvállalás, a segélyezés, bűnözés hármasának kivezető útjait el kell tehát torlaszolni, és ezek helyett a jövőben kizárólag a munka, a tanulás és a rend útjain kell és szabad járást biztosítani. Ezt pedig a felelős cigány értelmiségnek üdvözölnie, támogatnia kell, hiszen az egyéb utak a tömeges elvándorlás, a polgárháború és az anarchia kaotikus irányába hatnak. Azt pedig Romano Rácz Sándor és a cigány értelmiség nem akarhatja. Ugye, nem? Akkor itt a lehetőség. Emeljék fel a cigányságot, mert nem akarunk több Olaszliszkát, Hejőszalontát és Gyöngyöspatát.
A szerző a Jobbik Magyarországért elnöke
Az írás, melyre Vona reagált:
Romano Rácz Sándor: Vona Gábor figyelmébe
A Jobbik Magyarországért mozgalom vezetője nem tud szabadulni attól a kényszerképzettől, miszerint a cigányok túlszaporodása fogja az ország vesztét okozni. Állítja ezt szemben azzal a józan megfontoláson alapuló tézissel, hogy végül ez, a gazdaságból, a munkaerőpiacról nagy mértékben kirekesztett tömeg lehet az ellensúlya az egyébként kétségtelenül aggasztó méreteket öltött népességfogyásnak.
Nem kell mást tenni, mint megfelelő programokkal visszavezetni, integrálni őket a gazdasági rendszerekbe. A Jobbik ifjú titánjai nem emlékezhetnek arra az időre, amikor ezek az emberek alaposan kivették részüket az ország háború utáni újjáépítéséből a nehéziparban, a bányászatban, az építőiparban és a mezőgazdaságban, vagyis azokon a területeken, ahol igencsak meg kell fogni a munka végét, még ha a kommunista rendszer keretei között is.
Elmondom Vona Gábornak, mit tudok én a cigányok túlszaporodásáról. Az információ első kézből való, tehát nem vonható kétségbe a hitelessége. Ma már köztudott, hogy a szegénység és a bőséges gyermekáldás együtt jár mindenütt a világon, Ázsiában, Afrikában, Latin-Amerikában és Európában egyaránt. Ott is, ahol nincs szociális segély, tehát nem igaz a közkedvelt állítás, miszerint ez teszi érdekeltté a cigányokat a minél több gyermek világra hozatalában. Pontosan nem tudnám meghatározni a jelenség okát, de gyanítom, hogy valami módon összefügg a felelősségtudat leépülésével, ami azt is jelenti természetesen, hogy ezekben a közösségekben ismeretlen a családtervezés, de az sem kizárt, hogy a közösségek túlélése a fő motiváló erő. Ezt bizonyítják azok a konszolidált viszonyok között élő roma családok, ahol az átlagos gyermekszám semmiben sem különbözik a többséghez tartozó szegényebb családokétól. De van a jelenségnek egy másik, alapvetően kulturális összetevője is, ami kétségtelenül megmagyarázza az ország roma lakossága létszámarányának növekedését az utóbbi néhány évtizedben, és amely a tapasztalatok szerint szintén visszaszorul az asszimiláció hatására.
Olykor előfordul, s ettől az egész közvélemény felbolydul, hogy teherbe esik egy tizenhárom-tizennégy éves cigány lány, akinek még iskolában lenne a helye. Megtörténik, hogy az „elkövetőt” felelősségre is vonja a puritán igazságszolgáltatás, amiről élvezettel és bőséggel tájékoztat a szenzációéhes sajtó. A valós helyzet azonban a következő: a roma kultúrának szerves része, hogy a gyermeket úgyszólván születésétől fogva felnőttként kezelik. Nem küldik át a másik szobába vagy ki az udvarra, amikor a felnőttek beszélnek, ebben a körben ismeretlen fogalom a fenyítés. A gyermeknek többletjogai vannak a felnőttel szemben, viszont ez a törvény írja elő a természetes dominanciaviszonyok betartását is, és ez alapozza meg az utódnevelés mikéntjét. Meghatározó a személyes mintaadás, amiben kiemelt szerepe van a szülőknek, az idősebb testvéreknek, unokatestvéreknek, nagybácsiknak, nagynéniknek, és a saját tapasztalataim alapján mindenekelőtt a nagyszülőknek. Ez a hatás kitörölhetetlen a felnövekvő nemzedék személyiségéből, miközben tizenkét-tizenhárom éves korára megtanulja az életben maradáshoz szükséges erőforrások megszerzésének, a túlélési stratégiáknak az előttük járó generáció által gyakorolt módját, a jellemző gazdasági tevékenységeket. Ezzel nagyjából egy időben vagy valamivel később – lévén szó egy mediterrán populációról – lezárul a fiatalok biológiai érése is, és ekkor a szülők előzetes vagy utólagos jóváhagyásával, összhangban a természet törvényeivel természetes módon kötnek házasságot,megelőzve a Freud által minden bajok okozójának tartott szexuális hátterű anomáliák kialakulását. Ezzel utat engednek a személyiség harmonikus, aberrációktól mentes fejlődésének, majd az első gyermek megszületésével le is zárul a felnőtté válás folyamata, és kezdődik minden elölről. Ebből eredően előfordul, hogy egy harmincéves embernek nyolc-tíz egészséges gyermeke van. Az én nagyszüleimnek tizenegy gyermekük volt, a nagyapám öccsének – véletlenül vagy sem, de – ugyanennyi. Mind a huszonkét gyermek felnőtt, családot alapított, az ő gyermekeik úgyszintén. Nem volt gyermekhalandóság, az orvos szolgáltatásait csak baleseteknél és a kötelező védőoltásoknál vettük igénybe, állami gondozásba sem került senki ebből a közösségből. Ma már a harmadik-negyedik generáció tölti ki azt a teret, amelyet a XX. század első felében mi használtunk. Pontosabban ez a tér azóta jelentősen kitágult. Napjainkban két cigány telep van a faluban, és iskolájuk – az én osztatlan iskolám utóda, amelyben akkor hárman képviseltük a cigányságot, ma a cigány gyerekek aránya 78% – a kisrégió elit iskolája. Ide hordják a magyar és a gazdag cigány szülők a gyermekeiket, az itt végzett oktató-nevelő munka minőségi.
Jó lenne tudni, melyek azok a tényezők, amelyek az előző kormányok gyakorlatában közvetlen előidézői voltak a mai áldatlan helyzetnek. Az agymosodák által megalapozni vélt elképzelések, az üres ígéretek hosszú sora, a rendszerszerűen kifejtett kalandorkodás a foglalkoztatásban, az oktatásban, a cigányellenesség fokozatos erősödése, köszönhetően a politikai manipulációknak és a sajtó szenzációéhségének. Tulajdonképpen ezek adták a motivációs hátterét mindannak, ami ezután következett. Az egyre feszítőbb szociális problémák: a munkanélküliség, a nyomor, a megélhetési lopás, amelyet többnyire a szintén szegény kistermelők háztáji gazdasága és a vétlen járókelők rovására követnek el, az uzsora, a prostitúció, ami rendre kiváltja a rasszista indulatok erősödését. Ezt a hatóságok szívesen redukálják büntetőjogi kérdéssé, és sajnálatos módon ugyanezt teszik a politikusok is, figyelmen kívül hagyva a bajok valódi okait, amelyek nagyrészt az iskolai oktató-nevelő munka katasztrofális hatékonyságában, már az óvodában elkezdődő kirekesztésben keresendők. Több rendőrt! – hangzik el gyakran, mintha ez megoldaná a problémát.
Üdvözlendő lenne a történelmi egyházak szakkollégiumok működtetésére vonatkozó kezdeményezése, csakhogy úgy tűnik – mint annyi más esetben – itt is a pénzről van szó. Hasonló a valódi motivációja annak a minap napvilágot látott elképzelésnek, amely a közösségükbe kötelezően visszatérő roma fiatalokat képezne orvosnak. Csakhogy nem a nevelési folyamat közepén-végén célszerű beavatkozni, az értelmiségivé válást szorgalmazni, hanem az elején, lehetőleg már az óvodában, és a szülőkkel együttműködve. Egyrészt azért, hogy maradjon valami a roma identitásból, másrészt az értelmiségi nevelésének is van egy célszerű menetrendje: mindenekelőtt a szakmunkásképzést kellene újraéleszteni, széles bázisra helyezni. Ez gazdasági és személyiségfejlődési, tudatformálási szempontból egyaránt alapvető fontosságú lenne. Tapasztalatból tudom, hogy milyen nehéz, többnyire lehetetlen egy bármennyire tehetséges gyereket a fizikai és szellemi nyomor bugyrából kiemelni és értelmiségi pályára állítani.
Nem örülnék olyan helyzetnek, amelyben a hozzájuk csapódott vazallusokkal a többségi társadalom adná a polgári középosztályt és ami fölötte van, az értéktelennek minősített alsóbb rétegeket pedig a cigányok. A mi helyzetünk eleve stigmatizált kisebbségi helyzet, amelytől közülünk is mindenki igyekszik szabadulni.
Ezt ajánlom a rasszista nézeteket vallók, a Jobbik Magyarországért, a Magyar Gárda és utódszervezetei, s mindenekelőtt Vona Gábor figyelmébe.
A szerző romológus
(Nol nyomán)