Aztán mekkora már a farkad, öcskös, érdeklődött egy távoli rokonom, amikor egy családi banzáj okán (és erősen illuminált állapotban) előtoppant a semmiből. Az öreg irdatlan jópofa akart lenni, amire én hirtelen ötlettől vezérelve azt találtam válaszolni: Hááát, ha még húzogatom egy kicsit, olyan hosszú, hogy lassan meg tudnám dugni magam hátulról! Kikerekedett a szeme, gondolom lelki szemei előtt megjelent saját „bőrdíszműve”, és csak annyit makogott, ez már döfi, akkor ehhez fegyverviselési engedély kell!
A sztori legalább negyven éves, ha nem több, és most csak azért elevenítem fel, mert napjaink egyik legdivatosabb tevékenysége lett az interneten, különböző fórumokon (így nálunk, az Északhírnökön is) történő szóbeli nemi élet, magyarán a basztatás. Koraszülöttként még szájkaraténak nevezték, de mostanra mind inkább az egymással ellentétes felek szexualitásának különböző irányultsága, (köcsög, buzi, homár) saját családi kötelékébe helyezése (b.. meg anyádat) vált általánossá. Hol vannak azok a boldog békeidők, amikor csak telefonon suttogták, vagy üvöltötték, hogy „Ismerlek, tudom hol laksz, elkaplak, rád gyújtom a házad, meg…om a csajodat, gyerekeidet, agyonverlek, tönkre teszem azt a szemét újságodat,” stb. Most elég leülni a klaviatúra elé, és (ál)néven, vagy a közkedvelt „névtelenül” (tartalmát tekintve oly mindegy, de előbbi legalább vesz némi fáradtságot, hogy kitaláljon valami nick nevet) megjelöléssel biztatják egymást erőteljesebb nemi tevékenységre. Néha, akár még szellemesnek nevezhető riposztok is előfordulnak, amit kellő humorérzékkel értékelni lehet, de sajna, piciny országunkban keveseknek adatott meg, hogy életében legalább egyszer leemeljen a polcról, sőt, el is olvasson egy-egy Karinthy, vagy Örkény kötetet. Így maradt a valóság show-k világából ismert stílus (ami, ugyebár, maga az ember), az internetes alkalmazott irodalom legfrissebb vadhajtása. A legszomorúbb most következik. Ebbe, az egyébként egy bizonyos szintig normális, – ahogy a főszerkesztői szlogen mondja: Anyázz, vitázz, kommentelj” – polémiába a szakma is bekapcsolódott. Ráadásul, egy belterjes szakmáról van szó, ahol mindenki ismer mindenkit, mindenki tud mindenkiről mindent. Ennek ellenére, megy a csesztetés. Mégpedig hatalmas élvezettel. Szinte érezhető az a pillanat, amikor valamelyik fél úgy érzi, hogy most jó, most jó, ne hagyd abba….a rohadt életbe, hát megint idő előtt mentem el. Bródy János, villamosmérnök, nyugger, egykori beat zenész, aki saját bevallása szerint születése óta be van rekedve, ezért nem tud rendesen énekelni, csak ellenzéki tüntetéseken, akkor is csak hamiskásan a „Ha én Dózsa (unokája) lennék” című, egyébként erdélyi népdalt , azt írja valamelyik, tényleg saját, számában: „Keresd meg inkább anyukád, és véle szórakozz tovább, hát mér’ nem húzol elfele, és hagysz már végre békibe”. Ezt – a zenész szakma szintén tudja, – egykori szerzőtársának, kenyeres pajtásának, Szörényi Leventének üzente, akivel pedig aztán nem hogy kenyeret, de kolbásszal font kerítéses házat is összeírtak az évek során. Tehát, ha a Nemzet rekedt toll és dalnoka ilyen formában közelít volt kollégája felé, akkor mit várjunk az „írástudóktól”? Részemről semmit. Pont azért, mert ismerem őket – ők is engem. Ezért ajánlom szíves figyelmébe mindenkinek a bevezetőben írottakat. Csak húzgálják bátran (nem kell félni, nem fog fájni – annyira). Módszeresen, mint a gitárórákon tanítják a pengetés technikáját: le, le, föl, le, le, föl. Fog ez menni. És a szorgalmas gyakorlás eredményre vezet, egy napon arra ébrednek, hogy már önállóan megy a saját magukkal folytatott szeretkezés, egyedül is sikerül az örömszerzés. Csak, aztán, nehogy gyerek legyen belőle…
Reklám: Keveset használt koton, újszerű állapotban, nagy tételben eladó! Singer és társa.