2011.01.27. 19:20 calvero56 Erről még nem írtam neked Barátom. Az esküvőt megelőző „határesetről.” És a régmúlt határeseteiről.

Az esküvő Szabadkán volt. Ugyanabban a szecessziós teremben, ahol Lilla lányom anyját vettem feleségül, anno…

Átlépve a határt…

Nem, most nem arról a határról van szó, amit nemzedékünk rocker része mindig átlépett, minden megbaszott határt… bocs’ melléütöttem a betűket, helyesen: nemzedékünk lázadó része minden megszabott határt mindig átlépett…

No de hol is hagytam el megkezdett mondatomat?… igen, hogy átléptük a határt… Egy valóságos (hmm?) határt Magyarország és Magyarország között, ( eme országrész nevezve volt már különböző néven, csak az utolsó században: Jugoszlávia, aztán Kis-Jugoszlávia, majd Szerbia és Montenegró nevű ország, és végül a magára maradt szomorú Szerbia.

És erről eszembe jutottak régmúlt emlékek:

…Olvasóm, ha más korszakba születtél, nem is értheted meg, amiről itt szó lesz. Nem érted meg, hogyan rángathatták ki az embert a kocsiból, anno…!

Ahogy e sorokat író embert, 1981 telén, amikor kedélyes kedvemben azt találtam mondani a jugó vámosnak, amikor oktalanul sokáig várakoztatott: „Vámolsz-e te barom? oooooó” Ez egy régi sláger volt, eredeti változatában: „Vámosz a la palja, oooooó” Ez a leghülyébb dal volt abban korban, amikor ráadásul még a neotonfamílija is rontotta a hülyeség átlagát.

No, ott folytatom, hogy türelmemet vesztén provokálni akartam a vámost. És odaszóltam neki:

„Csá’ öreg! nem fázol ott abban a takonyszínű egyenruhában?”

Mire ő bedugta a fejét a kocsi leeresztett ablakán, és hideg szerb nyelven azt mondta: „Danas nije hladno” (Szabad fordításban: Ma nincs hideg.) És így folytatta a takonyszínű egyenruhás: „Csovecse, haá nem veted volna eészre, éz it nem egy kocsma, hanem a határ.”

Mire elmosolyodtam: „Hogyne tudnám, hogy ez nem kocsma…! Mert akkor kértem volna öntől egy hideg sört… Amúgy pedig azt sem tudom, mi a határ. Nem ismerek határokat.”

Erre ő, válltömésemnél fogva kirángatott a kocsiból, és úgy vezetett maga mellett, mint paraszt a kecskét.

Bocs’, megint elkalandoztam. Meg aztán ezt a történetet már elmeséltem neked Barátom, egy korábbi jegyzetemben.

De maradok a tárgynál.

Nagylányom esküvőjére menvén átléptük a határt. Már Vajdaságban jártunk, amikor, Csantavér irányában le akartunk térni a sztrádáról. De sehol sem láttuk a letérő sávot…! Ekkor feltűnt előttünk egy út mellett veszteglő rendőrkocsi! Kiszálltam s odamentem a kocsiban ülő két rendőrhöz. (Szerbiában még hagyományos a felállás: kettesével járnak a zsaruk, nem kilencesével, mint az anyagországban… bocs’, utóbbi szó is csupán elírás… A „g” betű törlendő!)

No, ott tartottunk hát, hogy megkérdeztem a sofőrülésnél ülő rendőrt: „Hogy lehetne letérni a sztrádáról Csantavér irányába?”

Mire rendőr: „Hat ot a tablanal.”

Körülnéztem. „Milyen táblánál?”- kérdeztem együgyű arccal.

” Hat ot, ahol a behajtani tilos tabla van… Mit nem léhet ezen érteni?!” Mondta a rendőr.

Negyedszázada nem a Balkán közelében élek, mégis nehezen értettem meg, mit mond. Aztán megköszöntem az útbaigazítást.

És behajtottunk a „Behajtani tilos!” táblát jelző úton. De nem lepődtünk volna meg, ha az út másik végén ugyanaz a két rendőr lemeszel minket, s megbüntet (rendőr módon: saját zsebre…)

Ma csak az odautazásról írtam. Holnap majd talán elmesélem, milyen volt az esküvő. (Előzetesként: szuper!)

Calvero