2011.01.26. 12:05 calvero56Nem tudom teljesíteni tegnapi ígéretem. Semmi életvidám dolog nem jut eszembe. Kedvesem takarít, berreg a porszívó. Mondtam neki, hogy tegyen rendet a fejemben is, ezen kívül fertőtlenítővel tisztítsa ki bensőmből a vissza-visszatérő depressziót. Szabadítson meg attól az érzéstől, hogy itt ülök betegen az ágyban, mint a hajótörött, ki élete roncsain mereng, hogy hol, melyik pillanatban irányította a zátony felé a hajóját. Azon merengek, mit, hol s mikor rontottam el. Mert hogy folyamatosan ezt tettem, főleg a színészi pályám vonatkozásában, ehhez nem kell pszichológus, ez olyan nyilvánvaló, mint az egyszeregy. Amikor maradni kellett volna egy színházban, akkor elmentem máshova… és amikor menni kellett volna, maradtam. Mindent fordítva tettem: hazudtam, mikor őszintének kellett volna lennem, és nyers őszinteséggel vágtam arcukba a rendezőknek, azt mit el kellett volna hallgatni. Meg egyáltalán: hallgatni. Aztán ügyesen azt csinálni, amit akarok, miközben elhitetni velük, hogy ők találták ki azt az ötletet… És hogy pöffeszkedtek volna,” hát igen, zseni vagyok, nem kétséges!” sóhajtották volna, és benyúlva a gatyába, elégedettem vakargatták volna a töküket. És akkor mindenki elégedett. Ők is, én is. Nem lett volna viszály. És lett volna életre szólóan munkám. Igen, pontosan azt kellett volna tennem, amit egy nemrég látott kolléga: miközben fél órája csuklóztatták egy egyszerű megoldás felett, ő még a próba végén odasündörgött a rendezőhöz, és alázatos kutyatekintettel az kérte tőle: próba után tessék szíves lenni még egy kicsit csuklóztatni engem.
No nem nyavalygok tovább. Úgyis késő.
Calvero, a mozdulatlan paradoxon