Tizenhárom multinacionális cég ellen, amelyek az Európai Unió brüsszeli központjához fordultak a magyar kormány „diszkriminatívnak” tartott különadója miatt, bojkottot hirdetett harmincvalahány magyar értelmiségi. Felhívásuk aláírói között két miskolci kötődésű személy is van: dr. Pankucsi Márta, a Miskolci Egyetem Szociológia Tanszékének egykori vezetője, tanára, illetve dr. Bogár László közgazdász professzor, az első szabadon választott parlament tagja, az Antall kormány  államtitkára.

Ma már talán nem számít politikai oldalvágásnak, ha felidézzük, hogy a két évtized alatt elképesztő mennyiségű közvetlen magyar támogatást kapó multik mostanáig lappangó érzékenysége eddig miért is volt ily kevéssé reprezentatív.

Hát persze, hogy nem

 tiltakoztak a brüsszeli központban akkor, amikor nálunk, a szocialista buhera csúcspontján, 2008-ban például, az Unió egyetlen állama sem bánt olyan bőkezűen közvetlen támogatásukkal, mint a magyar: ebben az egy esztendőben a teljes hazai GDP 2,38 százalékát kapták meg – egészen pontosan 682milliárd forintot – amikor például a hazai kutatás-fejlesztési szektornak a GDP kevesebb, mint 1 százaléka jutott. ( Az Unió államai közül a pár százezres lélekszámú Málta GDP arányosan nyújtotta ekkor a második legtöbb támogatást, de még az is majd 40 százalékkal volt kevesebb…)

Bogár professzor szokta feltenni a költői kérdést: milyen célból is állomásoznak hazánkban ezek a nagyvállalatok?

A válaszokat, a leghatározottabb igenléseket folyamatosan láthattuk, hallhattuk, olvashattuk húsz esztendőn keresztül: több lesz a munkahely, erősebb, fejlődőképesebb lesz a magyar gazdaság, azután az idő múlásával egyre jobban fogunk élni a saját hazánkban, vagyis emelkedni fog az életszínvonal.

Ehhez képest a valóság: 1970 és 1990 között – amikor nem sok multinacionális vállalat volt ebben az országban – 500 ezer új munkahely jött létre. Az elmúlt húsz esztendőben viszont, másfélmillió szűnt meg. A magyar gazdaság fejlődésének az üteme az elmúlt két évtizedben egy százalékkal csökkent. A 2010-es magyarországi reálbérek ekvivalensek (egyenértékűek) az 1977. évivel.

A rendszerváltozás ilyen értelmű önfeladásainak persze, korszakai voltak. Az 1990-94-es időszak egyértelműen a külső zsarolással, a belső kényszerpályákkal jellemezhető négy év volt. Az első FIDESZ kormány pedig az önérdekű függetlenedés kevéssé koncepciózus, hamvába holt kísérletét produkálta. A Horn-Bokros időszak, de különösen az elmúlt nyolc esztendő viszont a liberális gazdaságpolitikát favorizáló, a nemzetközi tőke közvetlen érdekeivel frigyre lépő szocialista párt felelőssége.

Ezért azt hittem, a bojkott felhívást alá fogják írni ők, az elmúlt évtizedek legfőbb helyi felelősei is:

Káli, Szabó, meg Szűcs.

Így életpályájuknak legalább lett volna valamilyen dimenziója. A süllyesztőből eljuthattak volna valahová. De semmi drámai felület, csak a másodlagos frissesség, meg az önérdek.