Az enyhe kifejezés, hogy dialektikus pulzálásnak vélem dicstelen és a városirányításban mindenképpen tehetségtelen, egykori miskolci szocialista vezetőink írásban és szóban megfogalmazott aggodalmait a Holdingos, meg a városházi elbocsátásokról.
Még nekik áll feljebb!
Minderről a politikai szenilitás, arról meg az öreg Dobi István jut eszembe.
A vén gazember.
Aki jó másfél évtizedig pöffeszkedett, mint legfőbb magyar közjogi méltóság az Elnöki Tanács elnöki székében. Kádár 1967-ben még adatott neki egy kitüntetést az oroszokkal, azután nyugdíjba küldte. Még a kórházban sem nyugodott a ravasz paraszt. Mániája volt, hogy őt el akarják tenni
láb alól. De legalább is meg akarják mérgezni. Ezt onnét sejtette, hogy a nővérkéket szerinte túl gyakran cserélték a környezetében.
Felhívta hát egykori kisgazda cimboráját, a hajdani iskola – államosító oktatási minisztert, Ortutay Gyulát: szóljon már az érdekében, élete védelmében a Népköztársaság miniszterelnökének, Fock Jenőnek.
Ortutay mindezt azért enyhe túlzásnak tartotta. Ám a korabeli egészségügyi-miniszter helyettesének csak elmondta a panaszt.
Nemsokára kiderült, hogy nem a CIA, de nem is a KGB keze van a dologban. Hanem az öreg Dobié.
Aki feszt nyúlkált: a nővérek meg menekültek, ahogy tudtak.
Hát ennyit azokról, akik nyúlkáltak és most panaszkodnak.