Szabó Dénes friss diplomás ének-zene tanár Nyíregyházán, az egykori 4. Sz.Általános Iskolában találkozott először azzal az erővel, amelynek segítségével megszületett a csoda. A Cantemus kóruscsalád énekesei Japántól Ausztráliáig, Venezuelától Koreáig több ezer koncerttel a hátuk mögött, a Kodály módszer vérbeli misszionáriusai. Karvezetőjük „Dénes bá” évtizedek óta ugyanazzal a mosollyal vezeti el őket egy olyan világba, ahol szabad a lélek és száll a dal.
– Ahogy ezt sokszor elmondtam, alapvetően én egy hályogkovács vagyok, aki teljesen véletlenül, sőt inkább negatív külső körülmények kényszerítő hatására kerültem oda, ahol most vagyok. Egy református pap és egy tanítónő házasságából született gyermekek között, én voltam a negyedik. Ha most visszagondolok, hogy milyen volt az életem első fele, akkor leginkább arra emlékszem, hogy velem már nem sokat foglalkozott a család. Az előttem lévő három gyerek, a világháború, a bombázások… volt ott éppen elég gond.
A gyerekkoromnak volt valamilyen nomád jellege, a szabadságfoka meglehetősen nagy volt, az ellenőrzés inkább laza. Elég kreatív és kicsit öntörvényű voltam, a szüleimnek meg már nem volt energiája, hogy mindezt kontroll alatt tartsák. Mégis szellemi fejlődésemnek táptalaja a család volt. A „polgári élet” természetes velejárója volt, hogy a gyerekek zenét tanuljanak .Én csak beálltam a sorba a testvéreim mögé. A bátyám elkezdett hegedülni, aztán zongorázott, a nővéreim is ezt tették. Szüleim látták az én rendkívüli mozgásigényemet, ezért úgy döntöttek, hogy a zongora túl nehéz feladat lenne. Valamit azonban mégis tanulni kellene, hisz mindenki tanul zenét, hát az a „szerencsétlen” se lógjon ki a sorból. Mivel a szomszédban volt egy klarinétos, a kántor öccse, így kezdtem én valamikor ötödikes koromban klarinétozni.
Úgy emlékszem, hetedikes lehettem, amikor a kitűnő tanuló nővéremet az 1956-os események után nem engedték a városból továbbtanulni. Megtiltották az egyetemre való felvételizését. Szüleim oly mértékben nem láttak kiutat, hogy engem elvittek Szegedre a konzervatóriumba. Ott azonban túl sok klarinétos volt, de nem volt fuvolás. Azt mondták, hogy olyan jópofa ez a gyerek, ha annyira akar zenét tanulni, akkor kezdjen el fuvolázni.
Amikor a második nővéremmel is megtörtént a baj, őt sem engedték továbbtanulni a
gimnáziumból, szüleim úgy találták jónak, ha rögtön, egyik napról a másikra átiratnak a makói József Attila Gimnáziumból a szegedi konzervatóriumba és a Tömörkény Gimnáziumba. Mondjuk, október 10-én még Makón voltam iskolában, 11-én már Szegeden, az új iskolában. Ez alapos változás volt. Ettől kezdve tulajdonképpen majdnem eldőlt, hogy az én életem a zene vonalán vezet tovább.
– Tanár úr pedagógusnak készült?
– Nem akartam én soha semmi lenni. Az egyetlen emlékem a családi legendáriumból való. Kicsit még rémlik az eset. Még nem jártam iskolába, vendég jött. A férfi vendég mindig
provokatívan, viccesen szokott beszélni a fiatal gyerekkel. Megkérdezte, hogy „hát öcsém, mi szeretnél lenni?”, mire én gondolkodás nélkül, öntudatosan rávágtam, hogy egyéni paraszt. Akkor azt nagyon komolyan gondoltam, hogy egyéni paraszt akarok lenni. Környezetemben a mezőgazdasággal, hagymatermesztéssel foglakozó kisvárosban számomra sok vonzó példa volt. Lovak, istálló, kocsik, egyéb háziállatok, nagy közös kukoricatörések, disznóvágás. Mind-mind nagyon érdekes volt. Később még a mozdonyvezetés is előkerült, talán még az is, hogy focista.
Nagyjából ez volt a cél, de az, hogy tanár? Anyukám tanítónő volt. Engem tanított egy évig. És természetesen csak engem bánthatott, ha bármi probléma adódott. Azt is láttam, hogy szegény mennyit szenved otthon a dolgozatokkal. Alapvetően azt éreztem, hogy általános iskolai tanárnak lenni az nagy büntetés. Amint mondtam, egy ideig tudtam, hogy egyéni paraszt akarok lenni, erre mondták azt tréfásan, hogy fiam az már vagy. Mozdonyvezető. Ezen nevetgéltek. Esetleg futballista talán? Később amikor már okosabb voltam azt mondtam, nem tudom. Csak egyet tudtam: nem akarok általános iskolai tanár lenni!
A Szegedi Konzervatóriumban érettségiztem, akkor úgy gondoltam, hogy szeptembertől beiratkozom a szegedi tanárképzőre és fuvolatanár leszek. Úgy is váltunk el a tanáromtól, hogy „akkor Dénes, szeptemberben találkozunk.” A minisztérium viszont úgy döntött a nyár folyamán, hogy a fuvolások Miskolcra mennek. Ez volt a nagy döbbenet. Én akkor már rég a Duna-Tisza közi Kísérleti Kutatóintézetben dolgoztam, mint fenológus. Gyümölcs élettani méréseket végeztem, kis pénzért, hogy valamit keressek. Mezítláb, egy szál fürdőnadrágban voltam naphosszat, már legalább két hete a gyümölcsösben, amikor jött a levél, hogy ekkor és ekkor menjek felvételizni Miskolcra. Hetek óta nem fuvoláztam, hisz tudtam, hogy le van zsírozva a dolog. A gyümölcsösből felültem a vonatra, elmentem Miskolcra felvételizni. Hát nem voltam nagy formában, az biztos. Oda összegyűjtötték az ország fuvolásait, de valamiért mégis fölvettek. Így kerültem Miskolcra, amit akkor már tudatosan utáltam. Szeged után Miskolc? Nem ugyanaz az élmény…
– Az vegetálás volt?
– Inkább úgy éreztem, hogy büntető intézetben vagyok. Rengeteg volt a feladat. De amikor az ember fiatal, akkor sok mindenen túlteszi magát, és ráadásul ott megláttam az első feleségemet.
– Az első feleség maradt a második is.
– Igen. Az örökös első feleségem.
– De őt, hol…. egészen pontosan milyen volt meglátni és megszeretni?
– Ő nem tudta, hogy én korábban már láttam őt Budapesten egy fuvolaversenyen, a Zeneakadémián. A miskolciak nagy brancsában volt, és láthatóan nagyon jól érezte magát. Megláttam, és azt éreztem, hogy ez a szép fuvolás lány nagy hatással van rám
– Mint nő, vagy mint női fuvolista?
– Mint jelenség, de természetesen nagyon csinos volt. Rajtam egy kopott, nagyon KGST design ruha. Ebben az időben nagyon furcsán nézhettem ki.
– A kor jót tett Tanár úrral.
– Gyakorlatilag úgy nézhettem ki, mint egy hajléktalan. Föl sem vetődött, hogy szóba állhatnék vele, csak szemérmesen figyeltem. Azt sem tudtam, hogy hová való, csak amikor Miskolcra kerültem. Tulajdonképpen szeptemberben döbbenten láttam, hogy itt van az a lány, aki nekem annyira tetszett akkor a Zeneakadémián.
– Akkor már jobban öltözött Tanár úr?
– Ó nem, még nem cseréltem le a ruhatáram. Szóval az esélytelenek biztos nyugalma szállt meg. Azt gondoltam, hogy minimum száz udvarlója lehet. Aztán mégiscsak találkoztunk, mivel ugyanabba a terembe jártunk fuvolázni. Szó szót követett, kiderült, hogy tudunk egymással beszélni, sőt kiderült az is, hogy szívesen hallgatja, amit én beszélek. Beszélni meg tudok. Prédikátor apukámtól tanultam. Négy év „folyamatos beszélgetés” után úgy tűnt, hogy tulajdonképpen jóban vagyunk egymással. Bár még nem hoztunk döntést.
– A házasságról?
– A házasságot nem döntöttük el, csak annyit, hogy a főiskola elvégzése után én sem megyek túl messzire. Sárospatakon meghirdettek egy fuvolatanári állást. Miután esküt tettem a tanácson és kineveztek Sárospatakra, elmentem megnézni leendő munkahelyemet. Sárospatakon akkor még nem volt épülete az iskolának. A leendő igazgatóval találkoztam. Ő megmutatott egy düledező épületet, egy olyat, amilyet én kiskoromban otthon egy petrencés rúddal lebontottam, hogy ebből lesz a zeneiskola. … Ebben az időben a zeneiskolában a tanárok heti négy napot tanítottak, naponta 6 órát. Ez nekem nagyon tetszett, gondoltam négy napot gyorsan letanítok, aztán majd nézem a televíziót, a soron következő olimpiát, s egy jó hideg sör is ott lesz mellettem. Látható, hogy nem voltak nagy, nemzetmegváltó terveim. Nem voltak különleges vágyaim.
És akkor, ezen a nyáron csörgött a telefon Cegléden. Szitha Miklós volt a vonal túlsó végén. „Figyelj már ide, Nyíregyházán van két állás. Két fuvolatanári állás, ezt nem lehet kihagyni. Ezt meg kell csípni. Az időrendi beosztás úgy van, hogy augusztusban eljegyzés, szeptemberben esküvő. Gyertek!”
(Bocskai Magda)
Az interjú folytatása a 25 sikertörténet című kötetben található! Keresse a Líra könyvesboltban!